Áll a harang. Szakad a hang ketté belőle. Az egyik, ami volt, mélykék bongással megy alá vigasznak, kik a hangját várják, apánknak, anyánknak. A másik hang, bíborszín, magasan, aki rezzenni tud, annak száll, jelennek, jövőnek, világos reménynek. Mi meg csak nézzük némán hangtalan nyelvét a nagyszombati harangnak. Ilyen egyszerű ez. Nézni kell és hallgatni messzire. Áll a harang, hideg némaságban, mégis, visszhangzik a hangja bennünk vigasznak, reménynek.
