Hetven évvel ezelőtt, 1945. szeptember végén kinyíltak a koncentrációs tábor lakói a magyarok előtt. Szabadok lettünk? Vagy földönfutók?
Mit jelentett a szabadság azoknak a szegény megalázott, megkínzott, csontig lesoványodott asszonyoknak, gyerekeknek és öregeknek, akik papírt kaptak kezükbe, amin az állt, hogy bárhova mehetnek, csak haza nem. Nem térhettek vissza Csúrogra, Zsablyára és Mozsorra.
Ott maradt mindenük a szülőfalujukban, ott maradtak az ártatlanul kivégzett édesapák, fiúk vagy testvérek. Ott maradt az életük egy darabja a szülőfalujukban.
A lelki szemeim előtt látom, amint özvegy édesanyám karjában vagyok, hisz alig voltam kétéves és nagyon beteg. A táborban már rám adta egy pap az utolsó kenetet.
Az ötéves testvérem fogta édesanyám szoknyáját, mellette a 11 éves bátyám és a 13 éves nővérem, és nem tudtak hova menni.
Szabadság?
Kivégezték az édesapámat, meghalt a táborban nagyapám, édesanyám édesapja, és mindannyiunkat kollektív bűnösnek nyilvánítottak.
Annyiszor eszembe jut, hogy édesanyám milyen erős asszony volt, hogy nem roppant össze, de nem tehette, hisz ott voltunk mi négy árva.
Éhesek voltunk és a nagyobb testvéreim kerestek tanyát, ahol dolgozhattak béresként egy darab kenyérért, egy kis tejért, hisz én még szoptam volna, és istállót, ahol megalhattunk.
Így kezdtünk újra élni tanyáról tanyára, Gajdobráról Bukinba, míg végül egy péterrévei tanyára nem kerültünk.
Szabadság? Igen, szabadok lettünk, de hontalanok.
A vagyonunkat elvették, a szabadságunktól megfosztottak, árvává tettek.
Sajnos, ennyi szenvedés és megaláztatás után úgy gondolom, úgy gondoljuk mi túlélők – bár nagyon kevesen vagyunk –, hogy egy bocsánatkérést igazán megérdemelnénk. Az igazi megbékéléshez a bocsánatkérés, a vagyon-visszaszármaztatás, a kártérítés is hozzátartozna.
Mit jelentene a bocsánatkérés? Sokat. Mint ahogyan a közös főhajtás is nekünk sokat jelentett.
Csúrogon október 25-én dél után 15 órakor tartjuk a megemlékezést az emlékműnél.
