2024. április 17., szerda

Újfalu

Egy eldugott kis település, amit még a szomszédos községekben is alig ismernek – A szövetkezet megszűntével megkezdődött a falu leépülése

Újfalu Magyarkanizsától délnyugatra, a Telecskai löszplató déli nyúlványainak egyikén terül el, a zömmel magyarok lakta Orom, és a túlnyomó részt szerbek lakta Velebit szomszédságában. Valójában Magyarkanizsa község legkisebb és legfiatalabb települése.

A falu története a második világháború utáni első évekre nyúlik vissza, és a magántulajdonban lévő földterületek államosítása előzte meg. Ez a föld adta az alapját annak a mezőgazdasági birtoknak, ami hosszú évekig a falu szíve, lelke, és gerince volt.

A falu a munkások részére épített típusházakból állt, és egy orosz építőmérnök nő tervei alapján készült. A tervek szerint a falu csillag alakban épült volna, és ennek értelmében a Csillagfalu nevet kapta volna. Viszont a csillag sohasem készült el, és így már a név sem állta meg a helyét.

A falu virágzott, a birtok működött, a házakban két család is lakott, és néha még a garázst, nyári konyhát is kiadták egy-egy újonnan érkezett munkásnak. Aztán, ahogy múlt az idő, a birtok is egyre inkább hanyatlott, és ezzel együtt a falu népessége is csökkenni kezdett. Egészen annyira, hogy az 1948-as népszámláláskor 435 lelket számláló Újfaluban 2016-ban már negyedannyi ember sem él.

Joó Rózsa néni, Újfalu egyik legidősebb lakosa (Sihelnik Ágnes felvétele)

Joó Rózsa néni, Újfalu egyik legidősebb lakosa (Sihelnik Ágnes felvétele)

A falu múltjáról, az elnéptelenedésről, és a sötéten kirajzolódó jövőről kérdeztem a falu egyik legidősebb lakosát. Joó Rózsa néni sajnos több mint huszonöt éve egyedül él takaros kis házában, ami egy barátságos szigetként hat két lakatlan, romos ház között. Férjével Völgyesről került előbb Oromra, majd később Újfaluba. Rózsika néni varrónő, de mivel férje hentes volt, ők ketten dolgoztak Újfalu vágóhídján. Noha nem tartozik a konkrét értelemben vett első lakók közé (akikből ma már nincs is a faluban senki), jól ismeri a falu múltját, és korát meghazudtoló memóriája sok mindent megőrzött azok számára, akiket foglalkoztat ez a múlt.

– A második világháború után épült a falu. Rohammunkában, ahogy akkoriban mondták. Sürgősen szükség volt a házakra, a mezőgazdasági birtoknak munkások kellettek, a munkásoknak meg házak. A környékbeli falverők, ácsok, munkanélküli fiatal emberek mind itt dolgoztak. Voltak, akik később házat is kaptak, és munkát a birtokon. De sok embert be is telepítettek, főként szerbeket. Volt, akinek megfelelt a munka és a ház, volt, akinek nem. Sokan a betelepítettek közül inkább visszamentek a szülőföldjükre – emlékezett vissza Rózsika néni.

1948-ban, a népszámlálási adatok szerint, itt majdnem ötszáz ember lakott. Viszont a falu csak három utcából áll. Hogyan fért itt el annyi ember, erre Rózsika néni azt mondja, mindenkinek megvolt az otthona, mindenkinek volt fedél a feje felett, s mindenki elégedett volt azzal, amije volt.

– A falu házai két típusban épültek. A Jókai Mór utca egyik felének házai úgy épültek meg, hogy két család is nyugodtan lakhatott benne. A Móricz Zsigmond és a Herceg János utca házaiban már csak egy család fért el. Akkoriban nem voltak nagyigényűek az emberek. Nem kellett mindenkinek külön szoba. Volt egy szobájuk, meg egy konyhájuk, esetleg egy éléskamrájuk, és ennyi volt az egész. Akadt olyan család, amelynek volt nyári konyhája, vagy garázsa. Még oda is befogadtak egy-egy új munkást. Pedig nem volt villanyáram, és vezetékes víz sem. Később kialakították a falu villanytelepét. Egy traktor segítségével szolgáltatták az áramot. És volt egy közös kút a régi vágóhíd előtt. Ennek a vize szolgált ivóvízként. Minden második háznál volt ásott kút, ezeket két család használta, de csak állatok itatására, mosásra volt alkalmas.

Később, a közművesítés és az áramellátás biztosítása sok mindent megoldott. Pékséget, boltot nyitottak a faluban, és itt volt a mezőgazdasági birtok, ami biztonságot, megélhetést nyújtott. Virágzott itt az élet.

– Nem csak pékség, bolt, de még iskola és óvoda is működött itt. Alsó tagozatos, négy osztályos iskola volt, a jelenlegi faluház helyén, és mellette az óvoda. Akkor még sokkal több gyerek volt itt. A családokban nem egy-két gyerek, hanem gyakran négy-öt is volt, vagy több. A környező tanyavilág is népesebb volt. Szükség volt iskolára, és az iskola egészen a hetvenes évek végéig működött. Az óvodát hamarabb megszüntették. Nem volt kötelező, és Oromon is működött óvoda. Aztán felépült Oromon az új iskola, ami sokkal nagyobb volt, több gyereket tudott befogadni, mint a régi, és itt megszüntették az alsó tagozatot. A gyerekek ma is Oromra járnak iskolába, de már sokkal-sokkal kevesebben vannak, mint akkor, a hetvenes évek végén. Mi is sokkal kevesebben vagyunk, és egy nap majd üresen marad az utolsó ház is.

A fiatalok közül csak nagyon kevesen tudják elképzelni az életüket a faluban, ezért a környező falvakba, városokba, vagy – ahogy napjainkban oly sokan – külföldre költöznek. A munkalehetőség megszűnésekor kezdett leépülni a falu.

– Amíg a birtok működött, és az itt élő embereknek volt munkalehetősége, addig nem volt ilyen probléma. Volt munka, volt fizetés, volt megélhetés. Most semmi sincs. A birtok igazgatója hirtelen meghalt. Az ezt követő vezetőség nem tudta kezében tartani a gyeplőt, és a birtok elindult a lejtőn. Akkor jött a privatizálás. Egy darabig még döcögött, volt valami kis munka, termelés, de nem sokáig. Most már a harmadik gazda kezében van az egész, és nem is történik semmi. Istállók, ólak, gazdasági épületek mind-mind leromlott, gyalázatos állapotban, üresen állnak. Nem rég még a boltot is bezárták, most már mindenért Oromra kell menni. Itt viszont sok az idős ember, akik nehezen járnak. A fiatalok jórészt elmentek, az idősebbek maradtak, de kiöregednek lassan, és elfogyunk. Itt, a faluban már öt-hat házat teljesen lebontottak, de van nagyon sok, ami romokban áll. Ezek vert falú házak, és amelyiken nincs rendes tető, az egykettőre tönkremegy. Egyik évben kidőlt a szomszédban lévő lakatlan ház fala, egyenesen a járdára. Nagy nehezen eltakarítottuk, mert hiába vártunk közterület-fenntartóra, vagy bármilyen illetékesre.

Újfalu. A megtévesztő elnevezés mögött egy lassan haldokló, kis falu húzódik meg, amelynek három utcájában már főként csak idős emberek élnek, elfeledett, sorsára hagyott falujukban. A hajdani virágzásnak ma már jelét sem látjuk, és senki sem bízik már abban, hogy egyszer még újra virágozhat.

Igen. Egy napon majd üresen marad az utolsó ház is, és ha kidől a fala, senki sem lesz ott, hogy eltakarítsa a romokat.

Nyitókép: Joó Rózsa néni, Újfalu egyik legidősebb lakosa (Sihelnik Ágnes felvétele)