Huszonöt-harminc évvel ezelőtt lesült volna az ember arcáról a bőr, ha ismerősei közül valaki megtudta volna, hogy a piacon vásárol élelmiszert vagy, ne adj Isten, ruhaneműt. Akkoriban az a felfogás járta, hogy piacról csak a legszegényebbek öltözködnek.
Ma már éppen ellenkező a helyzet. Akik azzal dicsekednek, hogy a divatos cuccot valamelyik butikban vették, jobban tennék, ha hallgatnának, mert ugyanazt a blúzt, szoknyát, nadrágot az általuk fizetett ár töredékéért be lehet szerezni – például – a szabadkai bolhapiacon.
Merőben más a helyzet az úgynevezett tartós élelmiszerekkel. Ma már jószerivel nincs Szerbiában olyan város(ka), amelynek a piacán nem találunk magyarországi eredetű kolbászt, sajtot, párizsit, csokoládét, vagy más, a reklámokban ezerszer látott édességet és tisztítószert.
A szakemberek szerint a hideg hónapokban némileg veszélytelen ez a vásárlás, nyáron azonban – amikor a hőmérő higanyszála 30 fok fölé emelkedik – kész életveszély piacon venni felvágottat vagy tejterméket. S az emberek mégis megveszik, kockáztatva ezzel a saját egészségüket. A magyarázat nagyon egyszerű: életszínvonalunk odáig süllyedt, hogy immár csak ezt engedhetjük meg magunknak. Ha ugyanis összevetjük néhány külföldről eredő és ugyanolyan hazai termék árát, kiderül, hogy nincs túl nagy különbség. A kilónkénti harminc-negyven dinár azonban éppen elegendő érv ahhoz, hogy inkább a kétes minőségűt vegyük meg. Pontosabban, nem is a minőséggel van gond, hiszen Magyarország feldolgozóüzemeiben kénytelenek sokkal nagyobb figyelmet fordítani az Európai Unió szabványainak betartására, mint nálunk, tehát akármit nem darálhatnak a kolbászba, szalámiba. Inkább a fogyaszthatósági határidő a probléma. Nem ritka ugyanis az átcímkézett áru, a kofák pedig (naná, hogy) égre-földre esküdöznek, hogy még legalább egy hétnek kell elmúlnia a szavatossági határidő lejártáig.
Akkor hogyan lehetséges, hogy a Magyarországon sem olcsó kolbászt nálunk igencsak nyomott áron be lehet szerezni, hiszen keresni akar rajta a nagybani behozó és a kiskereskedő is.
A zentai piacon beszélgettünk néhány viszonteladóval, akik elmondták, hogy a viszonylagos olcsóság titka abban rejlik, hogy ők csaknem mindig tudják, hogy hol, mikor, milyen árura hirdetnek akciót a magyarországi kereskedők. Olykor akár 30-40 százalékkal is olcsóbban be tudják szerezni az árut, tehát van lehetőségük konkurálni a hazai, úgymond hivatalos termékekkel. Általában kis mennyiséget hoznak, amit néhány nap alatt értékesíteni lehet, tehát csak ritkán történhet meg, hogy „kifutnak” a szavatossági határidőből.
Azt már nem ők mondták, hanem személyes tapasztalat, hogy bizonyos termékeknél a határidő jószerivel semmit sem jelent. Például az Erős Pista nevű darált, tartósított ételízesítő szavatossága nem kevesebb, mint tizenöt évvel ezelőtt lejárt, de még mindig ugyanolyan (méregerős) ízt ad a halászlének, mint új korában.
Másrészt a hazai felvágottakkal sem igazán dicsekedhetünk. Hogyan lehet ugyanis 500 dináros sertéshúsból 230 dináros „kolbászt” készíteni, hogy az kifizetődő legyen? Sehogy. Illetve… Egy alkalommal megkérdeztem egy hentest, hogy mi van a kolbászban.
– Jobb, ha nem tudja – hangzott a sokatmondó válasz.
