A mostani tinik és a huszonévesek nem emlékezhetnek azokra az évekre, amikor egyenesen szégyen volt használt ruhaneműt vásárolni. A nyolcvanas évek közepéig a piacon nem láttunk asszonyokat, akik ki tudja, hol és mi módon beszerzett nadrágot, inget, blúzt kínáltak volna eladásra.
Ezeknek a holmiknak a „divatja” néhány évvel a háború előtt érkezett térségünkbe, amikor a dinár értéke zuhanórepülésbe kezdett. A kormányok egymást váltották, de egyikben sem volt annyi tudás és képesség, hogy pénznyomtatás nélkül megoldja az egyre súlyosbodó életszínvonalbeli gondokat.
Huszonkét évvel ezelőtt került Ante Marković a kormányelnöki székbe, s az intézkedéseinek köszönhetően az ország kezdett kilábalni a válságból. Rövid időre ízelítőt kaptunk a jóléti társadalom előnyeiből, hiszen az átlagfizetés ezerötszáz márka körül mozgott, ami alig maradt el a németországi keresetektől.
Akkoriban még a Magyar Szó újságírói is könnyedén elérték a kétezer márkás bért, ami tizenhárom hónap alatt, természetesen Marković menesztését követően, hatvan márkára zsugorodott. Lényegében akkor „bátorodtunk fel” annyira, hogy a piacon nyíltan és szégyenérzet nélkül válogattunk a nyugati országokból kezdetben családi alapon érkezett használt holmi között.
Az utána következő évekről jobb nem beszélni, hiszen legtöbbünk milliomossá, majd milliárdossá vált, csak éppen semmit sem lehetett venni a tömérdek pénzen. Hogy is lehetett volna, amikor az egy dinár=egy márka időszakát (1993. január 24-ét) megelőző este a zentai piacon a nepperek fantasztikus 13 billió (13 000 000 000 000!) dinárért adtak egy márkát.
A régi jó társadalmi kereskedelmi vállalatok felbomlásával, sok esetben „kéz kezet mos” privatizálásával, hiába kerestük a megszokott áruválasztékot. A kisebb városokban a mai napig nem lehet találni egy tisztességes nadrágot. Be lehet ugyan térni a butikokba, de elsősorban a kispénzű polgárok hamar rájöttek, hogy ugyanazt a cuccut a szabadkai vagy a pancsovai bolhapiacon a bolti ár egyötödéért megvehetik.
Ma már jószerivel a falvakban is vannak second hand üzletek. Most is nyugatról hozzák az árut, de már szervezetten. A trikókért 100–500, a nadrágokért 200–500, a szoknyákért 150–500 dinárt kérnek, de egy kiváló állapotban levő, szinte a legújabb divat szerint készült farmernadrág sem kerül 1000 dinárnál többe. A minősége pedig összehasonlíthatatlanul jobb a butikárunál.
Minden bizonnyal kevesen tudják, hogy Nyugaton nem csak használt holmihoz lehet olcsón hozzájutni. A divatjamúlt árucikkeket is potom áron adják. Németországban például július végén, augusztus elején vannak hatalmas leárazások. Ezt a hetet az „echte” németek török ünnepnek nevezik, mert az eurázsiai vendégmunkások ilyenkor szabadságot vesznek ki és járják az áruházakat. De nemcsak ők, hanem a többi gastarbeiter is ilyenkor szerzi be a hazacipelendő ajándékokat. Példának okáért: egy 100 eurós damasztabrosz már 20 euróért elvihető.
Csoda-e hát, hogy szűkebb környezetünkben már nem szégyen, hanem egyenesen sikk a használtruha-boltokban vásárolni?
