A legújabb statisztikai adatok szerint Szerbiában egy család havi átlagos bevétele nagyjából 54 000 dinár. Látszólag ez nem kis összeg, de ha szem előtt tartjuk, hogy ennek több mint felét kénytelenek vagyunk a napi létfenntartásunkra, vagyis élelemre, hatodát pedig a közműszolgáltatásokra (villany, gáz, víz, fűtés, szemétkihordás) költeni, nyomban kiderül, hogy egyéb „civilizációs” igények kielégítésére alig marad valamennyi. Például egészségünk megőrzésére a keresetünknek mindössze 3,7 százalékát fordíthatjuk, 4,7 százalékából pedig úgy igyekezünk ruházkodni és lábbelit vásárolni, ahogy lehet. Leginkább a másodkézből való árusításokra és a különféle turkálókra gondolok.
A családi bevételek reális értéke csökkenésének ellenére azonban nem vagyunk hajlandók engedni a negyvennyolcból, pontosabban a 4,3 százalékból, amennyibe kerül az alkoholos ital és a dohány. Némi cinizmussal akár azt is mondhatnánk, hogy önmagunkat ámítva iszunk, hogy felejtsük a nyomorunkat.
Vajon mi a helyzet a nálunk gazdagabbéknál? Arról nincs adatunk, hogy Németországban, Finnországban vagy Norvégiába a keresetük hány százalékát fordítják az emberek az élelem beszerzésére, azt azonban alulírott húsz évvel ezelőtt Németországban tapasztalta, hogy az öttagú török család feje olyannyira elégedett volt a betonpanelgyárban havonta megkeresett 1800 márkájával, hogy csak a legnagyobb unszolásra volt hajlandó (az egyébként 25 százalékos felárral fizetett) túlórát vállalni. Mint elmondta, őt nem igazán érdekelte, hogy az átlagkereset már akkor 2300 márka volt. Egy ezresből kifizette a két és fél szobás lakás bérletét, a teljes közműszolgáltatást, a maradék 800 márkából pedig kényelmesen megéltek. Pedig a cigarettának doboza (fajtától függően) 4-5 márkába került, s azt igazán nem lehet elvárni egy töröktől, hogy ne dohányozzon.
Ennél lényegesen rosszabb a helyzet a volt Jugoszlávia két legfejlettebb köztársaságában, hiszen míg Szerbiában az élelemre és az üdítőre egy család a keresete 42,7, addig Horvátországban 32,1, Szlovéniában pedig 14,5 százalékát költi. Ugyanakkor nálunk a szóban forgó tétel negyedévenként 1-2 százalékkal emelkedik.
Persze a kiadások ilyetén való alakulásáért nem csak a központi hatalmat kell okolnunk, hiszen bizonyos számlák alakulása az önkormányzatok hatáskörébe tartozik. A kommunális jellegű kiadások jelentősebb tételeit azonban országos szintű közvállalatok, pontosabban a Srbijagas és a villanygazdaság szabja meg. Márpedig ők csak a kormány jóváhagyásával terhelhetik a fogyasztót.
Amíg az ország gazdasága nem lendül meg látványosan, a polgárok aligha szabadulhatnak a mostani ár-bér csapdából. Élnek hát egyik napról a másikra.
