Pöttömnyi léleknek teremtett az Isten. Néha úgy érzem, a jóságos Teremtő egy kicsit hezitált is, hogy esetleg legyek-e a bánáti szikesek sóvirága vagy éppen méhecske a tányericaföldek (napraforgóföldek) ölelésében.
De lettem pöttömnyi én, aki a húsvéti időben a férjével és a kutyáival kibandukol a szajáni rétre és bócorog az Isten teremtette hol vöröses, hol ezüstporú füvön. Andalgunk a nyulak, őzek taposta kis ösvényeken. A kutyáink beleszagolnak a szajáni vadállomány illatfelhőjébe, én meg keresem a csatornapartot, ahol már a napsugárba tekintő gólyahír nevet. Sárgállik szaporán, máris úgy érzi a vadvirág, hogy lekésett a tavasz bimbózó kökénybokrainak virágzásáról.
Férjem és a két koromfekete kutya tovább andalog Bocsár irányába. Követik a vadak nyomát, mint valami bánáti indiánok…
Pöttömnyi én lettem akkor igazán. Nagy a határ. Óriási. A szél egy szólamban hozza felém a szajáni és a tiszahegyesi harangok kongását. Hamarosan a szajániak elnémulnak és lelkembe költözik a fájdalom Jézus kínszenvedéséért, haláláért. Szinte porszemnyi leszek.
Ha sóvirágnak teremtett volna az Isten, gyökereimben most megállna a szikes talajból kipréselt nedv. Ha méhecske lennék, a böjti széllel dacolva a szajáni temető keresztfájához szállnék és megbújnék az alatta levő virágok tarka oltalmában.
Mindig csak nagy lélegzetet vennék, hogy rendes mederbe tereljem a szívverésemet. Hogy tiszta sóhajjal óhajtsam a teljes megnyugvást és békét. Hogy gondoljak a Megváltónk kínszenvedésére, halálára és feltámadására.
Pöttömnyi én meg később apró méhecskeként röppen a Via Dolorosán. Sistereg a szárnyam a töviskorona körül, és Jézus homlokáról magamba szívok egy vércseppet… Sóvirágként pedig a keresztfa tövében jajdulok a dárdák szúrásától, Jézus Krisztus fátyolos tekintetétől, a teljes elmúlás tudatában.
Pöttömnyi én meg ül a kunét partján (Szajánban így nevezik a határban lévő csatornát), és látom a nagyinkót még gyermekkoromból. A kisoroszi templom jobb oldali padsorának közepén ült az Aki érettünk a keresztet hordozta elnevezésű stációs képnél, amit még dédapám, Gazsó György adományozott a templomnak…
Nagyinkó gyászruhában ül, fekete rózsafüzérrel és fekete födelű imakönyvvel. Nagyapó pedig a kórusban énekli a passiót. Nagyinkó már tudja fejből a szólamot, és a könnye kicsordul. Közben angyalkák lépnek elő aranyslingelésű dókáikban a fekete fátyollal letakart feszület alól. Jézus Krisztus értetek támad fel, suttogják a vállunkra szállva, mi meg lehunyjuk a szemünket.
Pöttömnyi én ül a szajáni kunét partján. És negyvenöt év után a hamvas arcú angyalkák újra megjelennek. Pirinyó lánglelkű szívvel, velük együtt várjuk a föltámadást és fölbuzdulással fogjuk egymás kezét, élő és holt szeretteinkért egyaránt.
