Kellett is a biztatás a halálsápadt huszonéveseknek, hiszen mivel magyarázom – Istenem, hogyan, miként –, ha behoznak egy beteget, s mielőtt megérkezik az idősebb ügyeletes, leáll a beteg szíve. És valóban, a gyakorlat a professzort igazolta, a szívhalálnak – akár a váratlannak is –, mint később beigazolódott, komoly, súlyos indoka van minden esetben. A szív valóban nem állt le soha önkényesen, akkor sem, ha megfáradt vagy kifárasztottuk. Mert a szív is megfáradhat, amint van „meghasadt szív” is. Ilyenkor beszélünk szívelégtelenségről, de talán az idősebbeknek, akik már többször megjárták a kórházak sürgős felvételi osztályait, a dekompenzáció elnevezés sem idegen, amint az orvosok illetik ilyenkor szívünk kimerült izmait. Tehát szívelégtelenség akkor áll fenn, amikor a megfáradt szív már nem képes elegendő oxigénnel és tápanyaggal dúsított vért szállítani testünk legtávolabbi pontjaira.
De dicsérjük tovább ezt a csodálatosan megalkotott szervet, amelyet a 21. század technikája megpróbál ugyan mesterségesen előállítani, ám minden igyekezete a mai napig a barkácsolás nívóján maradt, csak ideig-óráig működő szerkezeteket tud gyártani. Távol áll ettől a szervtől az alattomosság, jó előre közérthetően jelzi a fáradtságát, olyan jelekkel, amelyeket a jó orvos a rendelő ajtaján belépő betegen már észlel, de magának a szív gazdájának is idejében értésére adja kimerülésének jeleit. Eleinte – néha évekig – a beteg csak akkor érez fáradékonyságot, fulladást, amikor fizikai munkát végez, s nem hallgat a belső szóra, amely idejében jelzi a pihenés idejét. Hónapról hónapra, évről évre csökken fizikai erőnléte, de nyugalmi állapotban nincs semmi panasza. Ezt nevezzük a szívelégtelenség első stádiumának. Ilyenkor, megfeszítve minden izomerejét, szívünk emeli a vérnyomást, emeli a frekvenciaszámát, sőt újabb izomkötegeket kifejlesztve gyarapítja önmagát, hogy elvégezhesse a rá rótt terhelést. Ha még ekkor sem hallgat az ember a „szív szavára”, beáll a második – immár igen veszélyes stádium, amikor a nyugalmi állapot sem hoz megkönnyebbülést, a fulladás érzete, a légszomj állandósul. Elmondhatjuk tehát, hogy minden esetben krónikus megbetegedésről van szó, aminek gyakorisága inkább a női nemet sújtja, a férfiak ugyanis nagy számban a szívelégtelenség beállta előtt áldozatul esnek a szívizom érelváltozásainak, leginkább az infarktusnak. Szívünk azonban ebben a megfáradt állapotban sem adja fel: ha nem képes elegendő oxigént szállítani az egész szervezetünkbe, kiválassza a puszta léthez legszükségesebb szerveinket, a tüdőt, az agyunkat, az érzékszerveink közül a szemet, majd fontossági sorrendben tovább: a májat, a veséket, a lépet, az emésztőszerveinket, beleértve a gyomrot és a beleket, és ezeknek szállít éltető oxigént, a fent jelzett sorrendben adagolva annak mennyiségét. Mivel a lábunkba, karunkba, orrunkba és az ajkunkba kevesebb oxigén érkezik, ezekben a szervekben felhalmozódik a széndioxid, ami vérünket sötétté, végtagjainkat pedig kékes színűvé változtatja. Cianotikus – mondják az orvosok a dekompenzált, vagy harmadik stádiumba jutott betegre, aki e színváltozással valóban messze kirí az egészséges emberek közül. Emellett a végtagokban beállt keringési pangás miatt megdagad a beteg lábfeje, lábikrája, később a comb, a csípő és a hasfal is.
