2025. június 5., csütörtök

Amikor a szív megfárad

„Ne féljetek: a szív úgy van teremtve, hogy ne álljon le komoly ok nélkül”– hallom még ma is, évtizedek múltán belgyógyász professzorom nyugtató szavait, amelyekkel lelket akart önteni az első éjszakai ügyeletükre készülő orvostanoncokba.

Kellett is a biztatás a halálsápadt huszonéveseknek, hiszen mivel magyarázom – Istenem, hogyan, miként –, ha behoznak egy beteget, s mielőtt megérkezik az idősebb ügyeletes, leáll a beteg szíve. És valóban, a gyakorlat a professzort igazolta, a szívhalálnak – akár a váratlannak is –, mint később beigazolódott, komoly, súlyos indoka van minden esetben. A szív valóban nem állt le soha önkényesen, akkor sem, ha megfáradt vagy kifárasztottuk. Mert a szív is megfáradhat, amint van „meghasadt szív” is. Ilyenkor beszélünk szívelégtelenségről, de talán az idősebbeknek, akik már többször megjárták a kórházak sürgős felvételi osztályait, a dekompenzáció elnevezés sem idegen, amint az orvosok illetik ilyenkor szívünk kimerült izmait. Tehát szívelégtelenség akkor áll fenn, amikor a megfáradt szív már nem képes elegendő oxigénnel és tápanyaggal dúsított vért szállítani testünk legtávolabbi pontjaira.

De dicsérjük tovább ezt a csodálatosan megalkotott szervet, amelyet a 21. század technikája megpróbál ugyan mesterségesen előállítani, ám minden igyekezete a mai napig a barkácsolás nívóján maradt, csak ideig-óráig működő szerkezeteket tud gyártani. Távol áll ettől a szervtől az alattomosság, jó előre közérthetően jelzi a fáradtságát, olyan jelekkel, amelyeket a jó orvos a rendelő ajtaján belépő betegen már észlel, de magának a szív gazdájának is idejében értésére adja kimerülésének jeleit. Eleinte – néha évekig – a beteg csak akkor érez fáradékonyságot, fulladást, amikor fizikai munkát végez, s nem hallgat a belső szóra, amely idejében jelzi a pihenés idejét. Hónapról hónapra, évről évre csökken fizikai erőnléte, de nyugalmi állapotban nincs semmi panasza. Ezt nevezzük a szívelégtelenség első stádiumának. Ilyenkor, megfeszítve minden izomerejét, szívünk emeli a vérnyomást, emeli a frekvenciaszámát, sőt újabb izomkötegeket kifejlesztve gyarapítja önmagát, hogy elvégezhesse a rá rótt terhelést. Ha még ekkor sem hallgat az ember a „szív szavára”, beáll a második – immár igen veszélyes stádium, amikor a nyugalmi állapot sem hoz megkönnyebbülést, a fulladás érzete, a légszomj állandósul. Elmondhatjuk tehát, hogy minden esetben krónikus megbetegedésről van szó, aminek gyakorisága inkább a női nemet sújtja, a férfiak ugyanis nagy számban a szívelégtelenség beállta előtt áldozatul esnek a szívizom érelváltozásainak, leginkább az infarktusnak. Szívünk azonban ebben a megfáradt állapotban sem adja fel: ha nem képes elegendő oxigént szállítani az egész szervezetünkbe, kiválassza a puszta léthez legszükségesebb szerveinket, a tüdőt, az agyunkat, az érzékszerveink közül a szemet, majd fontossági sorrendben tovább: a májat, a veséket, a lépet, az emésztőszerveinket, beleértve a gyomrot és a beleket, és ezeknek szállít éltető oxigént, a fent jelzett sorrendben adagolva annak mennyiségét. Mivel a lábunkba, karunkba, orrunkba és az ajkunkba kevesebb oxigén érkezik, ezekben a szervekben felhalmozódik a széndioxid, ami vérünket sötétté, végtagjainkat pedig kékes színűvé változtatja. Cianotikus – mondják az orvosok a dekompenzált, vagy harmadik stádiumba jutott betegre, aki e színváltozással valóban messze kirí az egészséges emberek közül. Emellett a végtagokban beállt keringési pangás miatt megdagad a beteg lábfeje, lábikrája, később a comb, a csípő és a hasfal is.

Magyar ember Magyar Szót érdemel