Csak egyszer jártam a Szovjetunióban – több évtizeddel ezelőtt. Az Orvostudományi Kar végzős növendékeiként utaztunk Moszkvába és Leningrádba tanulmányútra. Útvezető tanárunk egykor a Sechenov Intézetben végezte posztgraduális tanulmányait.
Persze, hogy elvezetett bennünket Sechenov és Pavlov laboratóriumába is, ahol Pavlov a híres kísérleteit végezte és korszakalkotó munkáit írta a feltételes reflexekről. Megcsodáltuk a múzeumok kincseit, a Boljsoj Teatar előadásait, és minden egyebet, amivel elhalmoztak bennünket szívélyes házigazdáink.
Az első „piroskámat” is moszkvai utcán fogyasztottam el. Jófajta Kvast ittam rá, amit szintén az utcán mértek korsóba, csapra vert hordóból. Sok maradandó élményben volt részünk az ott-töltött néhány nap alatt. Az egyik szabadnapon egyedül róttam a várost. Órákig utazgattam a metrón, meg-megszakítva utazásomat a csodálatosan szép állomásokon. Alkonyatkor egy parkon át haladtam szállodánk felé. Az egyik padon egy fiú és egy leány ült. A lány átkarolta a fiút és fejét annak egyik vállára hajtotta. Valami csendes derű, életöröm és jövőbe vetett hit sugárzott belőlük.
Jómagam is fiatal voltam és álmodozó. Egyből rájuk éreztem! Az egyik közeli padról néztem őket, amint a lebukó nap vörös korongjában gyönyörködnek. A fiú a kezében gitárt tartott. Élvezte szerelmének ölelő közelségét, és lágyan simogatva a húrokat, hangszeréből leheletfinom akkordokat csalt elő. Lebilincselő élmény volt számomra. Gitározni nem tudok, ám másnap a GUM-ban vettem egy ugyanolyan gitárt. Évtizedekig lógott az íróasztalom felett a falon. Néhány hónappal ezelőtt a legidősebb unokámnak ajándékoztam. Gitározni tanul. A minap tőlünk ment zeneórára. Kivette tokjából a hangszert és mielőtt a feladott zenei lecke ismétlésére tért volna, eljátszott néhány dallamot. Elemi erővel tört rám a moszkvai emlék!
– Mitől lett ködös a szemüveged, nagyapa? – kérdezte unokám.
– Mert a lelkem húrjait pengeted, fiam – válaszoltam.
Persze, hogy nem értette.
