Néhány évvel ezelőtt, amikor már a Szenteste előtt jártunk, kóringyálni jött hozzánk egy moholi apa három apró gyermekével. Azóta sem feledem őket. Úgy énekelték szívből a Csordapásztorok című dalt, midőn a Betlehembe kezdetűt, hogy a borostás, bárányködmönös férfi szemében is megjelentek a könnyek.
Betlehemet is hoztak magukkal, jókorányit, volt benne szalma, jászol, bárány, szamár, és nem utolsósorban a subába betakart szent család. A férfi elmondta, hogy hitét sohasem tagadta meg. Hat gyerekét is a Megváltó szeretetére tanította, ezért is járják most a Tiszántúlt. Így nevezte Bánát azon részét, ahol aznap már megfordult. Egy öreg autóval átjöttek a magyarpadéi kompon és kóringyáltak a hívő embereknek. Azután elhajtottak Tiszaszentmiklósra. Ott is kóringyáltak. Most pedig Szajánba jöttek, ahol a világ leghosszabb utcái és leghamisabb kutyái vannak, mint a toportyánok.
De az embernek és gyermekeinek a szeme tele volt áhítattal. A betlehemet az asztalra tették, letérdeltek és énekeltek. Szép emlékű anyósom és apósom a sparhelt közelében kipirult arccal próbáltak énekelni velük. Én nem tudtam megszólalni. Csak forrón éreztem: nálunk, a mi családi fészkünkben a Megváltó már megszületett. A moholi, az addig ismeretlen békeszerető emberek hozták el a hírt nekünk…
Amikor elmentek, mondtam is anyósomnak: a pórnép angyalai voltak ezek, az önzetlen szeretet csillámló szikrái, akik angyali szárnyuk hiányában csak édes hangjukkal tudtak óriási szeretetgolyóvá varázsolni bennünket. Ő meg azt mondta, hogy a hátukon a házuk, keblükön a kenyerük, de jámbor lelkük öles volt, mint a szajáni rét.
Apósom messze nézett az aprócska konyhában. Éreztem, hogy motoszkál a lelkében valami melengető régi emlék, mert megigézetten tudott mesélni gyermekkora Szajánjáról: – Mindig a Kérményák felől jöttek a kóringyálók, suttyó gyerekként én is csatlakoztam hozzájuk. – emlékezett vissza. – Kérményák felől fújt a szél, de a petróleumlámpát sohasem oltotta el. Megálltunk minden háznál. Bekopogtunk az ablakon és megkérdeztük, hogy meghallgatják-e az angyali vigasságot. Bebocsátottak bennünket. Bent a meleg subás ködmön meg a kemence forrósága is tapadt rám. Akkor elénekeltük a Mennyből az angyalt és elmondtuk a karácsonyi köszöntőt: „Örüljetek, örvendjetek, e napon vígan legyetek. Mindnyájan most vigadjunk, mert ma született Urunk. Siessünk, ne késsünk, betlehemi istállóhoz induljunk! Isten fia a jászolban, szénán fekszik a szalmában. Szűz szent anyja ringatja. Pásztorok, vigadjunk, mert megszületett Urunk, kit régen vártunk.” Utána a ház gazdájától legtöbbször diót, almát meg aprópénzt kaptunk. A lányos házaknál sokszor mézes puszedlit is adtak. Mindenhol örömmel fogadtak bennünket. A lábnyomunk sosem maradt meg, mert mindig belepte a hó. Akkortájt mindig nagy telek voltak. A kóringyálás után az emberek lovas szánnal mentek az éjféli misére.
Szánkók csengésével és a hópihék játékával volt tele akkor a falu. Csak hullott a hó a Szent István-templom tornyára, és a szajániak által ma is oly méltón emlegetett akkori plébános, Herresbacher Dénes az angyalok karával énekelte az éjféli mise kezdetén: „Nyissátok meg ajtótokat jó keresztények, betlehemmel jönnek ide szent jövevények, áldást kérnek tirátok, bocsássatok hozzátok, mert most megszületett nektek várt Messiástok.”
