Családunk legnagyobb ünnepe a karácsony. A szenteste meghitt hangulatát semmi sem pótolhatta, pótolhatja ma sem. Ez alkalomból mindig mindenhonnan hazajött mindenki, hogy együtt ünnepeljünk.
KARÁCSONY A TENGEREN
Katonaévem első félévét a bilećei tartalékos tiszti iskolában töltöttem. Iskolánk végvárhoz hasonló, monarchiabeli, masszív épület volt. Magas kőkerítéssel. A szögesdrótot Tito idejében feszítették a tetejébe, nehogy megszökjenek a titóizmus politikai foglyai az „informbirósok”. Később alakították át tiszti iskolává. Rideg falai között nyert tiszti kiképzést a mi generációnk /a 13. évfolyam/ is. Jó társaság gyűlt egybe. Csak néhányukat említem: Relja Bašić és Rastislav Jović filmszínészek, Balija Zlatko hegedűművész, Branko Pejić esztéta, Vlada Bulatović és Đorđe Fišer humoristák. Megérkezésünk után Vlada Bulatović, a nagy mókamester kapta az első levelet otthonról. Mivel közülünk senki sem tudta utunk végcélját, meglepett bennünket, hogy neki már másnap levelet hozott a posta. Kérdésünkre elmondta, hogy Vinkovcin, a pályaudvaron feladott egy táviratot, melyben közölte az otthoniakkal: „Idem u p. m.” Ebből mindenki tudta, hogy ez csakis Bileće lehet.
Az idő gyorsan múlott. Közeledett a karácsony. Egy héttel az ünnep előtt belázasodtam. A legközelebbi katonakórházba, a gyönyörű fekvésű, tengerparti Meljinébe küldtek kivizsgálásra. A zord hegyek közül egyszerre illatos, meleg mediterráni környezetbe csöppentem. A kórházban civil betegeket is kezeltek. Az egyik beteglátogatási nap alkalmával magyar beszédre lettem figyelmes. Nagyon megörültünk egymásnak. Őshonos, valamikor gazdag, magyar zelenikai család leszármazottai voltak. Évekkel ezelőtt a Magyar Szó részletesen írt róluk.
A kórház tőszomszédságában levő nyaralójukban várták fiuk felépülését. Én már jobban éreztem magam, és meghívtak, töltsem náluk a karácsonyestet. Édes örömest elfogadtam a meghívást. Orvosomtól kieszközölték az engedélyt néhány órás távollétemre. Pizsamában és kórházi körgallérban mentem át hozzájuk. Valamikor régen a Boka Kotorska-i szórványban élő katolikusok csónakkal mentek Kotorba az éjféli misére. Ennek emlékére éjfélkor égő gyertyával a kezünkben mi is csónakba szálltunk és körüleveztük a közelünkben lévő szigetecskét, miközben fennhangon elmondtuk az Úr imádságát.
Lenyűgöző élmény volt számomra. Először életemben nem töltöttem otthon a szentestét, de vendéglátóim figyelmessége mindenért kárpótolt!
SZENTESTÉRE HAZA, MINDENÁRON
Belgrádban jártam egyetemre. Természetesen szerettem volna hazautazni karácsonyestére. Évfolyamtársammal, a szabadkai Benedek Ernővel, sajnos lekéstük a délutáni vonatot. Az orrunk előtt ment el. Gyorsan villamosra szálltunk és kimentünk a zimonyi végállomásra. Nem messze tőle kezdődött a belgrád-szabadkai főút. Kiálltunk az út szélére „stoppolni”. Akkortájt (az ötvenes évek elején) alig volt személyautó az országban. Persze, hogy nem jött arra egy sem. Végre megállt előttünk egy hasábfát szállító nyitott teherautó. Újvidékre egy belvárosi házba szállította a hasábfát. A kabinban már nem volt hely. Egymásra néztünk Benyóval és felszálltunk a havas hasábfák közé. Szerencsére a sofőrtől kaptunk egy jókora ponyvát, azt húztuk magunkra. Korán esteledett és nagy pelyhekben kezdett hullani a hó. Rettenetesen fáztunk. Szorosabbra húztuk magunk körül a ponyvát és fogvacogva tűrtük a rettenetes hideget. Beszélgettünk, mert tudtuk, hogy ha elalszunk, a „fehér álomból” kétséges a visszatérés. A péterváradi völgyhídra (köznyelven viadukt) még emlékszem. Akkor még beszélgettünk, azt követően az álom pillangó képében vetődött felénk tarka köntösében.
Újvidéken a Kluz áruház előtt megállt a teherautó. Pofozgatásra ébredtünk. Percekbe tellett, mire magunkhoz tértünk. Leemeltek bennünket a rakodótérből. Egymást támogatva jutottunk el a nagytemplom előtti buszállomásra, ahol én a Rumenačka utcai autóbuszt, Benjó pedig a vasútállomásra indulót kapta el, és szerencsésen felszállt a Belgrádban lekésett vonatra. Én így emlékszem rá, Ernő. Javíts ki, ha valamiben tévedtem, hiszen rég volt. De igaz volt, és ami a legfontosabb – szentestén otthon voltunk.
Amikor hazaértem, a szoba sarkában lévő „kályhák királynőjében” izzott a parázs. Fenyőgyantaszag és a vaníliás koszorúk illata töltötte be a szobát, és feldíszítve állt a karácsonyfa, szerény ajándékkal a tövében. Hit, remény, szeretet honolt az emberek szívében. És jóakarat mindenféle népben és nemzetiségben.
