A 20. század korszerű orvostudománya végre merészen szembenézett önmagával. Feltérképezte az emberi szervezet minden egyes sejtjének működését, azok esetleges működési zavarait, és összegezve a kutatások eredményeit meghatározta szerveinknek azt a természetes életképességét, amellyel az evolúció felruházta.
Közös álláspontra jutva tudósaink megállapították, hogy az emberi faj életkapacitása jelenleg 130–135 év. Merészebb kutatók ígérik, hogy ez meghosszabbodik 180–200 évig, előrevetítve olyan lehetőségek felfedezését, amelyek pillanatnyilag tőlünk elzárva rejtőznek, nem beláthatatlan távolságban, valahol ennek a jelenleg élt 21. századnak a rejtekében.
Mint jósolják, 40 évet élünk fiatalosan, kamaszként, jó egészségben fiatalosan 110 évet, majd még 50 évet kellemesen eltöltött öregségben éljük le az életünket. S hogy ez nem a fantázia szüleménye, legyen erre tanú az előbbi írásomban bemutatott, a röpke 50 év alatt elért óriási fejlődés az orvostudományban az ember életminőségének javítása terén.
Leszámítva az elmúlt századok sokszor zsákutcába torkolt próbálkozásait, a medicina számára két járható út mutatkozik az élet meghosszabbítására irányuló kísérletei során. Egyik a betegségek korai felismerése, a szinte egyénre szabott életmód kialakítása, és az óvatos „sáfárkodás” a velünk született adottságokkal. Másikként pedig, mondhatnánk, egy „vegyi harc” kínálkozik, mégpedig a génjeinkben felhalmozódó hibák, salakanyagok, az öregedésért felelős kóros elváltozások kiküszöbölése céljából.
Próbáljuk néhány mondatban összefoglalni, vagy inkább vázolni, hogyan is állunk az elsőként megjelölt életmód kialakításával. A legnagyobb minőségi változásokat ebben a tekintetben is a 20. század adta. Igaz –, állítja a medicina – igen sok ember megéli a 80-90 életévet anélkül, hogy különösebben odafigyelne, miként élt 30 éves koráig, nem sokat törődve a táplálkozással „eszik-iszik” kedve szerint. Ezekre az esetekre az orvostudomány még nem talált megoldást, mint arra sem, hogy egyesek dohányoznak, isznak, és mégis messze elkerüli őket a tüdőrák, de a májzsugorodás is. Ilyen és hasonló egyedi esetekre ma még ezt mondjuk: szerencse dolga. Ám a tudomány nem építhet a szerencsére, nem kockáztathat, hanem állhatatosan keresi a minden emberre érvényes törvényszerűségeket.
Nem kétséges, ha úgy tűnik, hogy ma még késik a válaszadással, azonban belátható időn belül felel majd a feltett kérdésekre, hiszen azt a célt, amit kitűzött maga elé, előbb-utóbb megvalósítja. Ma már nincs abban semmi fenntartás, ha hátráltatni akarjuk a korai öregedést, kiiktatni 65 éven aluli haláleseteket az emberiség életéből, már fiatal korunkban életstílusváltásra kell törekednünk, elsősorban az élelmezés, de az életkörülményeink javítása terén is. Az utóbbi időben – kezdve az 1970-es évektől – azonban történt valami, ami megkérdőjelezi a medicina fejlődési irányának vitathatatlanságát. Erről az ellentmondásokkal terhelt jelenségről számolok be a következő héten.
