Leonardo da Vinci, akit sokan az emberiség legnagyobb lángeszének tartanak ma is, és pártfogója, I. Ferenc francia király, a Clos Luce kastélyban éjszakába nyúló beszélgetésekbe mélyedtek. Leonardo – a király elbeszélése szerint – közvetlen halála előtt így panaszkodott Ferencnek: „Három kérdésre nem tudtam életemben választ adni: miért kék az ég, miért hasonlítanak az utódok az őseikre, és végezetül, miért halunk meg?” Nos, a tudomány megválaszolta az első és a második Leonardo-dilemmát: egyrészt a levegő kémiai ismeretének összetételével, másrészt a DNS, az örökítőanyag felfedezése által.
A harmadik Leonardo-kérdésre, hogy miért öregszünk és halunk meg, a mai napig sem tudunk meggyőző választ adni. Pedig mintegy száz éve (vagy mondhatnánk, még csak száz éve) minden technikai és tudományos eszközt bevet az emberiség ennek a kérdésnek a megválaszolására. Ha ugyanis egy napon választ tudunk rá adni, feltárul majd előttünk a folyamat leállításának lehetősége is, hasonlatosan, amiként a baktériumok szerepének tisztázása után sikeresen kiküszöböltünk megannyi fertőző betegséget az emberiség újkori történelmében.
Néhány alapvető dolgot azonban már sikerült tisztázni. Ezek között van az a törvényszerűség, hogy az emberi életkorra mintegy 40 százalékban van hatással az életmód, mégpedig elsősorban az egyed életének első negyedében megélt életvitel. Életmód alatt értjük elsősorban a táplálkozáshoz való viszonyulást, de ugyanilyen fontos szereppel bír a testi, szellemi és az érzelmi aktivitás is. Az utóbbi időben tudósaink egyre nagyobb súlyt fektetnek a legutóbb említett érzelmi aktivitásra, amelyről el szoktunk feledkezni. Az időszakos, nem folyamatos stresszhatások és a mindenre kiterjedő érdeklődés jótékony hatással van a minőségesen megélt életfolyamatra. Viszont az első 15-20 évben könnyedén vett, elpazarolt életstílus megbosszulja magát. Fiatal éveink után, tehát 50 vagy 60 éves korunkban csak részben, mondhatnám, minimálisan tudunk szervezeti változást-jobbulást elérni.
Az örökletes tényezők, a hiedelemmel ellentétben, mindössze 20-25 százalékban hatnak a hosszú életkorra. Ennek kiszámíthatóságát azonban nagyrészt eltorzítják őseink szerzett betegségei, és a hiányos vagy fejletlen orvosi ellátás. Értelme van viszont annak, ha megjegyezzzük szüleink és dédszüleink krónikus betegségeit, szinte „egy az egyben” nekünk is végig kell járnunk az őseink által megküzdött betegségek rizikóit. A fennmaradt 35-40 százalékban fele-fele arányban osztoznak a környezeti ártalmak és az orvosi ellátás minősége.
S itt álljunk meg egy percre. Amint azt fentebb kimutattuk, a korainak hitt vagy kikiáltott halálesetekért csak mintegy egyötöd részben terhelhetjük az orvost és az orvosi ellátás minőségét. A személyi okok túlsúlyban vannak, ha az átlagos emberi életképet nézzük. Természetesen egy durva orvosi hiba lesöpörheti mindazt az előnyt, amit az egyén saját maga javára felhalmozott élete folyamán. De ez inkább kivétel, s a fenti kimutatásban nincs helye.
Az örök fiatalság megéléséért folytatott küzdelemben elérkeztünk a 20. századba, amikor már többé-kevésbé tudományos megalapozottsággal kísérhetjük az eseményeket. A 20. század elején állatkísérletekkel igazolták a táplálék részleges megvonásának pozitív hatását az élet meghosszabbítása céljából. Habár az egereken és a fonálférgen végzett sikeres koplaltatás nem, vagy csak részlegesen vált be az embereknél, a klasszikus orvostudomány átvette a dietetikus táplálkozás alapjait, és azt ma már úgyszólván a tökélyre fejlesztette.
