Negyven-egynéhány évvel ezelőtt is nagyon fekete tudott lenni az ég, amikor óvatlan pillanatban bekopogott az éjszaka. A koromnál is sötétebb volt, de a csillagokat minden áldott este az angyalok fényesre festették a Jóisten gyöngyszemeként – bár így vélte nagyinkó. Ő még a hűvös estéken is a verandán ült: hol a diót törte, hol a kiskonyha ablakán kiszűrődő Kossuth Rádiót hallgatta, hol félhangon, mély áhítattal imádkozta a rózsafüzért.
Nagyapó meg felvette a lajbiját a kockás ingére. Mindig hidegnek érezte az estét, de nem szeretett ő sem a házba vonulni. Majd ha nagyinkó már befűt a kemencébe, és a macskák a kuckó pokrócán lustálkodnak, akkor megy ő a szobába, ezt számtalanszor szajkózta el.
Nagyapó nagyon szeretett mesélni a Göncölszekérről. Akkor már elhittem neki titokban, hogy járt a Göncölszekéren, ismeri minden porcikáját. Talán néha a rúdjához köti Ferkó lovát, és amikor én éppen alszom, végigvágtatnak az égbolt fényesebb oldalán. Ilyenkor a Göncölszekér dallamra szökell, nagyapó sipkája ráesik az Esthajnalcsillagra, a Ferkó lovacska pedig csikóvérű lesz, és a csillagok porát felkavarva megtalálja a mennyországba vezető utat...
Szóval Nagyapó tudományosan elmagyarázta, hogy a Göncölszekér egyik csillagán csak búza terem. Olyan óriási kalászú búza, hogy egy angyal kötényében csak hét darab fél el belőle. És ezt a búzát örökké aratják a manók, még ősszel és télvíz idején is – köpcös, szakállas, piros és tintakék bő nadrágos, szorgos lényecskék, akik csak dolgoznak és dolgoznak, míg bele nem fekszenek a vakondokok vájataiba aludni.
A Göncölszekér másik csillagán ilyenkor kukorica érik. Az egész csillagon harmatos őszi levelek villódznak: kukoricalevelek, kardnyi éllel és hosszúsággal. A csillagfény fuvallatában pörögnek fölfelé, mintha násztáncuk lenne, a kukoricaszemek meg mézcsurgatásban pöttyennek nagyapó sipkájára.
Azután nagyapó egyszerűen kijelentette: a Göncölszekér többi csillagán kender terem. Szintén azok a csodálatosan szorgos manók csillagszárnyon hozzák le a kisoroszi kendergyárba a Nagykanyarhoz, ahol egykoron, nagyapósan mondva: „a régi, szép időkben” nagyinkóék jegenyés és nyárfás tanyája állt.
Csillaghulláskor csak úgy hömpölyög be a kukorica a Göncölszekérről a kisoroszi kotárkákba, mosolyodott el nagyapó, majd így folytatta: a Jóisten nagyon kegyes a kisoroszi emberhez, hisz a csillagok legszebb kukoricáját adja neki, a legszebbet, az aranyszeműeket, amelyeket a tulipános ládában kellene őrizni száz évig!
Azután sírt. Halkan zokogott és nyüszített nagyapó. A parasztudvar holdfényében. őszi Göncölszekér-sugaras, tapintható szekérnyikorgásában. Majd megnyugodva a sok-sok manóval felbattyogott az égig. Nyomában csak csuhéj maradt. Sok csuhéj.
