Mindenki átélt már életében kisebb-nagyobb fájdalmat. Ez a leggyakoribb ok, amely miatt az emberek orvoshoz fordulnak. Akinek fájdalma van, kellemetlenül érzi magát, szenved, és enyhülést keres.
A fájdalom minden esetben a szervezet jelző reakciója, a fájdalomérző idegvégződések káros ingerek által kiváltott ingerületéből származó, kellemetlen érzés – tünet, amelyet minden esetben ki kell vizsgálni. Az akut fájdalom az ok megszüntetésével, illetve a gyógyulás során fokozatosan elmúlik. A krónikus fájdalom hosszú ideig tart, esetleg élethossziglan – négy szakaszát különböztetjük meg:
1.) Akut – a krónikus betegség kezdetén fellépő fájdalom, hasonló az akut betegségben jelentkezőhöz, az első szakasz 1-2 hónapig tart. Pszichológiai hatásai: a beteg fájdalmának enyhülését reméli az idő előrehaladásával.
2.) Szubakut – a fájdalom kezdete után két–hat hónapig tart. A beteg még mindig hiszi, hogy a fájdalom elmúlhat, ez a remény teszi lehetővé a szubakut fájdalommal való megbirkózást. Ugyanakkor ingerlékeny kedélyállapot, alvászavarok, szociális visszavonultság jellemző. A beteg rendszerint nem tér vissza a munkába vagy az otthoni elfoglaltságaihoz.
3.) Krónikus – a folyamatos fájdalom mintegy hat hónapos fennállása után a beteg reménye lassan megszűnik, hogy a fájdalom el fog múlni, és a beteg „rokkanttá” válik. Pszichésen harag, szorongás és depresszió jellemző a betegre, házassági és szexuális zavarok alakulhatnak ki. Az önbecsülés csökkenése az alkalmatlanság érzésének és a függetlenség elvesztésének következménye. Dühkitörések, neheztelés, harag és féltékenység irányulhat a beteg szerettei és az ápolásáért felelősek felé.
4.) Szubkrónikus – a fájdalomnak több mint három éven túli fennállása után a beteg megtanul együtt élni a fájdalommal, de nem mindig pozitív hozzáállással fogadja el ezt a helyzetet. Gyakran fokozatosan visszatér a beteg a társadalmi tevékenységekhez, a munkavállalás és a teljesítmény, valamint a családi viszonyok rendezése is lehetséges. Mérséklődik a depresszió, enyhülnek az alvászavarok és csökkennek a szexuális zavarok.
A krónikus fájdalom kezelésére elfogadott orvosi gyakorlat az, hogy az orvos fájdalomcsillapítókat és nyugtatókat rendel, ha az ok nem szüntethető meg. E gyógyszerek szedésének számos hátránya van: tolerancia kialakulása, amely miatt a betegnek egyre nagyobb dózisokra van szüksége, a beteg függővé válhat, hozzászokhat a szerhez, és éppen a gyógyszerfüggőség okozta káros pszichológiai hatások miatt válik képtelenné arra, hogy a társadalomban hasznos szerepet töltsön be.
Sok esetben az egészségügyi személyzet is frusztrálódik a krónikus fájdalomban szenvedő beteg kezelése során, a probléma olyan összetett, hogy a gyógyító személyzet hozzáállása az ilyen beteghez negatívvá válhat – ez azonban csak tovább rontja a helyzetet.
A krónikus fájdalomban szenvedő beteg valódi együttérzést és érdeklődést igényel az egészségügyi dolgozóktól. A krónikus fájdalom befolyásolja a beteg magatartását, interperszonális kapcsolatait, egy bizonyos idő után olyan viselkedésmód alakul ki, amely gátolja a normális napi aktivitásában. Ugyanakkor a krónikus fájdalom okozta viselkedésmódok előnyöket is eredményezhetnek, mások manipulálásának eszközévé is válhatnak.
A kezelés során eredményesen alkalmazható élettani kezelés (masszázs, hő- és hideg kezelés, akupunktúra és külső elektromos ingerlés, TENS), visszacsatolásos gyakorlatok és önszabályozó technikák gyakorlásával. A hetvenes évek végén figyelték meg, hogy a placebohatás az endorfinokkal kapcsolatos. Ma az az elfogadott álláspont, hogy az egyén fájdalomtűrő képessége attól függ, mennyi az endorfin termelése. Valószínű, hogy az akupunktúra és az akupresszúra kedvező hatása részben az agyban történő endorfin felszabadulásának stimulálása révén jön létre. A fájdalomcsillapítók gyakori alkalmazása gátolja a szervezet endorfintermelő képességét. A jelenlegi felfogás szerint a placebo mobilizálja a szervezet erőit, gyakran ugyanolyan hatékonyan, mint a gyógyszerkészítmény. A maximális előny elérése céljából a placebót úgy kell adni, mintha az a gyógyszer volna, amelyet a beteg vár.
