Éjfél körül ébredt fel. Talán a falióra kongása hiányzott neki. A mély ütések az óra gongján az éjszaka részesei voltak: mintha csak jelezték volna, hogy aludjon békésen tovább. Az éjszaka önmagát is ringatja, és az Isten szép holnapot ígér.
Most az óra megállt. Talán pihenni akart vagy visszarévedt azokra a szép időkre, amikor Gergő bácsi már hajnalban csizmát húzott és néhány szomszéddal nekiindult a szajáni határnak. Őzet vadásztak. Sára néni, Gergő bácsi hőn szeretett felesége meg sopánkodott, hogy ismét az asszony dolga lesz a marhák etetése, az almozás, a szénaboglya megmászása. Holott ő túrót akart felönteni meg gömölyét készíteni. De akkor négyet ütött az óra és a békés szándék megölelte őket. Majd mindenki ment a maga dolgára.
Gergő bácsi csak nézte az órát. Kétszer-háromszor pöndörített a bajuszán, és ökölben leejtette kézfejét a térdére. És jöttek az emlékek. Hol Sára nénit látta maga előtt fiatalasszonyként, amint mezítláb, rózsás, ráncos, kék szoknyában abranyicán hordja a kútról a vizet. Sohasem segített neki, és ezért most nagyon szégyellte magát. Hol bátyja, a bogárszemű tüskés hajú Jancsi jutott eszébe, aki még a világégés előtt fölkerekedett, és kevés búcsúszóval nekivágott a világnak. Az 50-es évek végéig szépen érkeztek tőle levelek Argentínából. Csokoládégyárban dolgozott. Volt egy kisebb háza, melynek bejárati ajtója fölött feszület volt, amit Szajánból vitt magával...
Gergő bácsi az udvarra ment, mert a szobában sok volt a fény meg az emlék. Az udvaron volt mit hallani. Ahány madár volt Szajánban, mind énekelt! Micsoda fülemüle-, rigószerenád volt!
A vadgalambok a hárfa mély hangjaihoz hasonlóan turbékoltak, és a verebek több szólamban azt énekelték, hogy „csipp-csapp-csupp-brr-csipp!”
A távoli fények kirajzolták Bocsár és Beodra lélegzését, és könnyű volt a fény irányába haladni a harsogó madárcsicsergésben.
Csak az első kanálisig jutott el. És a lába alá nézett. A félhomályban, ami csak sejtette, hogy búzamezőn állapodott meg, lehajolt a bokájáig. Lába harmatos volt, és így hűsítette az egyre magosodó búzaszál. Ez az ő földje, ez az ő búzája! A szajáni a legszebb. Öregkorának mátkája lett. Cirógatta is, meg az arcához simította, amit a földből kihúzott. Csak a termését éljem meg, ha az Isten úgy rendelteti...
Battyogott a hajnalban hazafelé. Úgy tűnt neki, hogy messziről Sára néni és Jancsi bátyja integet feléje egy keszkenővel. Ő meg újfent köszöntötte a múlt vigadalmát és a jelen frigyládás tavaszát.
