Az elmúlt idők összes technikai kiállításán a háromdimenziós tévék bemutatásával foglalkoztak a tv-gyártók kivétel nélkül. Ebben a szegmensben látják mind Hollywood, mind a tv-gyártók a jövő bevételforrásait, függetlenül attól, hogy a technológia még mindég gyerekcipőben jár. Azonban ezúttal sem az igények hajtják a fejlesztéseket, hanem a pénz. A tv-gyártók ugyanis látják, hogy a nagy képernyő lassan hétköznapivá válik, és a legdrágább, csúcsszegmensbe nincs mit kínálniuk. Ugyanakkor a legkisebb (32 inch) képátmérőjű készülékek ára lassan eléri a minimumát, a nagyobbaknak ugyanakkor rohamosan csökken az ára, tehát az is várható, hogy a kisebb tv-készülékek eltűnnek a polcról, nem lesz kifizetődő őket gyártani. Az események számukra csupán azért aggasztóak, mert ez a folyamat rettentően felgyorsult, így gyorsan kell valami újat tenni a polcokra. Azt azonban kevesen tudják, hogy hogyan is működnek a 3D-s készülékek, illetve milyen formátumcsatákat kell még megvívni ahhoz, hogy hétköznapivá váljanak.
Ahhoz, hogy a megoldásokat megvizsgáljuk, tudunk kell, hogy a háromdimenziós képet, vagyis a mélységérzetet az agyunk hozza létre, két kétdimenziós kép alapján. A két szemünk ugyanazt a testet más szögből látja, ezért a két kép között vannak minimális eltérések. Ezen eltérések alapján „számolja” ki az agyunk a látott test térbeli helyzetét, vagyis a távolságát. Egy egyszerű kísérlettel magunk is kipróbálhatjuk, hogy ez így működik-e, elegendő csupán, hogy letakarjuk az egyik szemünket, és így járkáljunk (lehetőleg egy ismeretlen helyen, mivel az agyunk emlékezetből is képes a hibákat korrigálni). Hamar érzékelni fogjuk, hogy nem tudjuk pontosan felmérni a közelünkben lévő testek távolságát, ha nem is sokad, de tévedünk azok pozíciójának meghatározásában. Ez a tény alapján a háromdimenziós érzékelést elérhetjük úgy is, hogy a két szemnek megfelelően eltérő képet mutatunk, így átverve az agyunkat. Azonban ez nem olyan egyszerű. A szembe csak úgy tudunk két külön képet sugározni, ha közvetlenül a szem előtt a szemüvegbe van a két kép forrása. Ezt azonban kivitelezni úgy, hogy az használható megoldás legyen nagyon drága és nagyon problémás, ezért maradnak a trükkök.
Az egyik bevált trükk a múlt századból, hogy a kép színeivel variálunk, majd egy speciális szemüvegen keresztül szétválasztjuk a két képet. Valószínű mindenki ismeri a piros és kék lencsével ellátott hetvenes-, nyolcvanas évekbeli 3D-s szemüvegeket, melyekkel a mozikban egy-egy filmet 3D-ben nézhettünk. Ez a módszer ugyan nyújt(ott) némi háromdimenziós érzetet, azonban katasztrofálisan tönkreteszi a színeket. Ezen oknál fogva csak időszakosan lehet felemlíteni a használatát. A másik problémája az akkor használt módszernek, hogy valójában nem két kamerával vették fel a filmet, hanem csupán elmozdították a színeket a képen, amivel csak annyit értek el, hogy a vászonból kiemelkedett a kép, a vászon előtt volt látható, ugyanakkor az továbbra is kétdimenziós volt – természetesen a vászon fölé emelt kép már elég csalás volt ahhoz, hogy az elhitesse a nézőkkel, hogy valóban három dimenzióban látják a filmet. A másik nagy hátránya ennek a módszernek, hogy az agy a két színben eltérő kép miatt folyamatosan dolgozik képhiba kiküszöbölésén, aminek következtében idővel megfájdul az ember feje, ha viseli ezt a szemüveget.
Ettől sokkal hatékonyabb módszer a polarizált fény használata. Ekkor is kell ugyan egy speciális szemüveg, ennek a lencséje azonban teljesen átlátszó, a két lencse között csupán annyi a különbség, hogy más-más polarizáltságú fényt szűr ki. A módszer lényege, a fény hullám jellegének a kihasználása. A természetes fény ugyanis minden irányba rezeg (a hullámai a tér minden síkjába rezegnek), azonban mesterséges fény esetében e rezgés iránya egy síkra „kényszeríthető”. Az ember nem képes érzékelni a fény polaritását (egyes rovarok igen), így számára teljesen mindegy, hogy polarizált vagy nem polarizált fény érkezik a szemébe. Azonban megfelelő üvegen (lencsén) keresztül leszűrhető a polarizált fény egy-egy sík irányába. Például így lehet megtekinteni a kirakat tartalmát, akkor is, ha a kirakat üvegéről visszaverődik a napfény, ugyanis ez a visszavert fény már polarizált fény.
A polarizált fény estében valójában csak egy olyan szemüvegre van szükség, melynek az egyik lencséje a horizontálisan-, a másik lencséje pedig a vertikálisan polarizált fényt szűri ki, és máris két különböző képet sugározhatunk a szembe. Az egyedüli probléma, hogy speciális vásznat kell a moziban alkalmazni, ami nem torzítja a polarizált fényt (egy vetítőgép ugyanakkor elegendő, gyorsan egymás után vetíthető az egyik, majd a másik szembe szánt kép). Otthoni használata ugyanakkor jelenleg korlátolt, drága lenne mindenhol speciális vásznat felszerelni, az LCD technológia pedig annak ellenére, hogy polarizált fényt alkalmaz, nem megfelelő e célra.
(Folytatjuk)
