Arról van szó ugyanis, hogy az egészségházak, a kórházak és a klinikák tetemes összeggel tartoznak a gyógyszergyáraknak és a beszállítóknak. A számlák halmozódásának egyik igen komoly oka, hogy a Köztársasági Egészségbiztosítási Alap nem küldi idejében a szerződések sorozatában rögzített összeget. Az alap igazgatója szerint ők szívesen eleget tennének a pénzügyi kötelezettségeiknek, de egyszerűen nem tudnak kellő mennyiségű pénzhez jutni. A köztársasági költségvetésből időnként ugyan érkezik bizonyos céleszköz, de ez semmiképpen sem elegendő az egészségügyi intézmények iránti kötelezettségek kielégítésére. Legtöbb pénzt a munkaadóktól várnak, hiszen törvény szabályozza, hogy a dolgozók bruttó keresetének hány százalékát kell egészségügyi járulék címén befizetni. A kisvállalkozóktól a mamutcégeken keresztül az államig azonban hanyagság tapasztalható. Persze a törvényes kötelezettségek kiegyenlítésének a késlekedését nem biztos, hogy kimondottan az érintettek trehánysága idézi elő. Sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy önös érdekekből tartják vissza a pénzt. S ha egy mód van rá, soha nem is fizetik be az alap folyószámlájára. Ennek pedig az a következménye, hogy az alap illetékes szakszolgálata egyszerűen nem hajlandó hitelesíteni a dolgozók egészségügyi könyvét, s így elveszítik jogosultságukat – az elméletileg – ingyenes egészségügyi szolgáltatások igénybevételére.
Az alap igazgatója a belgrádi Politika napilapnak adott nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy az év végéig csak a gyógyszergyártóknak több mint 20 milliárd dinárral fognak tartozni az egészségügyi intézmények, s ez csaknem a duplája lesz a tavalyi összegnek.
Egyébként a gyógyszergyárak az idén szándéknyilatkozatot írtak alá, amely alapján 10 százalékkal csökkentették a vényre kiadható gyógyszerek árát, s ezzel hozzávetőleg 3 milliárd dinárt spóroltak meg az alapnak.
A probléma nem új keletű, tulajdonképpen az utóbbi negyed században folyamatosan jelen van az egészségügyi ellátásban és gyógyszeriparban.
Korábban ugyanis a vállalatok mindaddig nem fizethették ki a nettó személyi jövedelmet, amíg az akkori Társadalmi Könyvviteli Szolgálat engedélyt nem adott rá. A jóváhagyást pedig csak úgy lehetett megszerezni, ha a munkaadó az utolsó paráig befizette az állam és az akkori érdekközösségek iránti kötelezettségét. Mostanában a kormány és az illetékes minisztériumok váltig azt hajtogatják, hogy sürgősen tenni kell valamit a pénzügyi fegyelem megszilárdítása érdekében, de ez idáig semmi sem történt.
Zoran Stanković tábornok, az egészségügyi tárca vezetője kiötlött egy „elsőrangú“ megoldást: a gyógyszergyárak és a beszállítók egyszerűen töröljék az adósság egy részét. Ez amolyan Hofi Géza-féle poén lenne: „Látja? Nem látja? Na, látja!“ Az ötlet érdekessége, hogy a hitelezők még erről is hajlandók tárgyalni, de csak abban az esetben, ha ebbe mindenki beleegyezik.
A baj ott kezdődik, hogy az adósságok egyre halmozódnak és az egészségügyesek már arra is figyelmeztettek, hogy ha az ország vezetése nem talál sürgősen megoldást a problémára, akár a következő év első felében gyakorlatilag összeomolhat az egészségügy, mert nem lesz se gyógyszer, se kötszer, se segédanyag.
Ilyenre már volt példa a kilencvenes évek elején. Vajon most is ennek a réme fenyeget?
