A kormány mindenáron való pénzhez jutási eltökéltségének nyilvánosságra kerülése óta szinte nem múlik el nap, hogy a tömegtájékoztatási eszközök valamelyike ne foglalkozna a témával. Mivel a terv elsősorban azokat érinti, akik – jogosan, vagy jogtalanul – havonta a köztársasági átlagfizetés többszörösét teszik zsebre, érthető, hogy köreikben legnagyobb az izgalom.
Az egyik fővárosi lap a napokban azt feszegette, hogy mi a helyzet a sok milliót kereső sportolókkal és az esztrádművészekkel? Nem kétséges ugyanis, hogy a világelső szerb teniszező anyagi helyzete sokak szemét szúrja. Arra már kevésbé irigyek, hogy a nyurga fiatalember elsősorban saját tehetségének, kitartásának és megszállottságának köszönheti, hogy feljutott a teniszvilág csúcsára. S ehhez a párját ritkító sikersorozathoz az államnak eddig nem sok köze volt. Nem fektetett bele egy árva fityinget sem, akárcsak annak idején Szeles Mónika karrierjébe, most pedig az előbbitől elvárja, hogy a hazafiasság zászlaja alatt a dollármilliókat hazai bankban, de ha lehet, inkább az adóhivatal számláján „őrizze”.
Nem sokkal különb a helyzet az egyes miniszterek által is igencsak kedvelt turbofolk énekesnőkkel és énekesekkel kapcsolatban sem. Az ő pénzükre is ácsingózik az állam(kassza). Ha ugyanis kiderül, hogy egy, az adóhivatal által meghatározott időszakban vagyoni gyarapodásuk meghaladta a bevallott keresetüket, a különbségre záros határidőn belül 20 százalékos adót kell fizetniük.
Egyébként ez a sarcolási szándék sem szerbiai találmány. A szocialista francia elnök 75 százalékra emelte volna a tarifát.
Más lapra tartozik, hogy azóta a gallok alkotmánybírósága megvétózta a törvényt.
Nos, nálunk is „helyzet van”. A gazdagok csoportjában ugyanis mindössze egy 30 évnél fiatalabb bevalló található. Pedig hát Nenad Đoković, Ana Ivanović és Jelena Janković mellett tucatnyi futballista keres mesebeli összegeket. Ki itthon, ki külföldön. És mindannyian esküdöznek, hogy évente becsületesen kitöltik az adóívet, s idejében átutalják az államnak járó pénzt.
Érdekességként meg kell jegyezni, hogy például Svédországban a szóban forgó adórészt mintegy céleszközként az állam infrastruktúrájának fejlesztésére fordítják. Ilyesmiről nálunk álmodni is felesleges. Pedig megtörténhetne, hogy a gazdagok és a dollármilliókat kereső élsportolók nem követnék nyíltan a három említett teniszező(nő) példáját és nem Monacóban, hanem itthon adóznának.
Egyébiránt a téma kapcsán tett nyilatkozatokból az derül ki, hogy sportoló, rocker, nábob és igazgató mind talpig becsületes.
A magunk részéről csak annyit tennénk hozzá: … de az felett nincs garancia.
