Az emberiség már hosszú ideje megosztozik bolygónk életterén az állatvilággal, ám hiába az egymás mellett élés, vajmi kevéssé ismeri egymást az élővilág e két nagy csoportja. Megfigyelések és tudományos kutatások révén ugyan sokat megtudtunk az állatok anatómiájáról, viselkedéséről, a gondolkodásmódjuk és a világlátásuk azonban rejtve maradt előttünk. Az állatok számára hasonlóképpen talány lehet az ember, legfeljebb megjegyezték, hogy menekülni kell előlünk, mert többnyire veszélyt hozunk rájuk és földünk egyéb élőlényeire, önmagunkat is beleértve. Aki tart házi kedvencet, és elegendő időt töltenek együtt ahhoz, hogy érteni vélje a viselkedését, a testbeszédét, nyilván úgy van vele, hogy szavak nélkül is képes kommunikálni kedvencével, ahogyan a kisállat is megtanul „olvasni” az emberi hangsúlyból, hanglejtésből, jellegzetes mozdulatokból. Ám ez a valós kommunikáció felszínes formája csupán, s rejtve marad előttünk, hogyan látja a másik a világot, hogyan gondolkodik róla, vagy miként vélekedik a fajtársairól, esetleg rólunk, emberekről.
A népmeséinkben ezt a hiátust akképpen töltik ki a mesemondók, hogy az arra érdemesülteket megajándékozzák az állatok nyelvének, az állatok beszédének ismeretével. E képesség megszerzése lényegében beavatás, aminek köszönhetően mágikus tudás birtokába juthat a szerencsés kiválasztott. Az irodalom terepén Kipling Mauglija a dzsungelben, farkasok között nő fel, s hosszas gyakorlás révén sajátítja el az állatok beszédét. Az emberkölyöknek el kell veszítenie eredeti identitását, hogy megismerhesse az állatokét. Akár a mesékben, akár e regényben nagy kegyként értelmezhető az állatok részéről a gesztus, hogy egy „kívülállónak” betekintést engednek a világukba. Mindkét esetben az ember az idegen entitás, aki olyasféle tudás megszerzésére vágyik, amely hétköznapi esetben elérhetetlen számára. A Daniel Chong rendezésében készült új animációs film, az Agyugrász (Hoppers) jut e témában a legmesszebb, hiszen főhőse, a tizenéves Mabel, a tudományos technológia fejlődése révén ténylegesen is kipróbálhatja, milyen egy hód bőrébe bújva szemlélni a világot. Az amerikai–japán koprodukcióban készült, egész estés alkotás ugyanis lehetőséget biztosít az ember és állat közötti szemléletváltásra, tudományos innováció segítségével. S hogy mi is ez az újítás pontosan? Nézzük csak nagy vonalakban.
A történet nyitójelenetében Mabel Tanaka még kislány, aki fiatal kora ellenére már elkötelezett állatvédő. Az iskolában tartott állatokkal legalábbis együtt érez, és időnként kísérletet tesz, hogy kiszabadítsa mindegyiküket a terráriumok és ketrecek fogságából, s szabadon engedje őket. Akciói rendre kudarcba fulladnak, ahogyan ezúttal is: a tanári kar és az iskolai gondnok lefülelik a mocorgó hátizsákkal osonó kislányt, akit büntetésképpen hazaküldenek. Mivel dolgozó szülei nem tudják vállalni a felvigyázását, hát a nagymamájához kerül, vidékre, s az idős hölgy így megmutathatja unokájának az ő kedvenc tartózkodási helyét, a közelben lévő tisztást, közepén egy tavacskával. A békés völgy mesebeli helynek tűnik Mabel szemében, akit lenyűgöz a természet szépsége és nyugalma, s attól kezdve több időt tölt nagyanyjával, hogy ezt az idillikus helyet közösen kiismerhessék.
Eltelik közben egy bő évtized, s Mabel Tanaka immár 19 éves, lázadó, gördeszkás egyetemistaként tűnik fel, aki tanulás mellett környezetvédelmi tüntetésekre jár, fő célja, hogy kedvenc gyerekkori tisztását megvédje a beépítéstől. Hódváros első embere, Jerry polgármester a fő ellenlábasa, aki a városiasodás érdekében felszámolná a kis tó körüli természetes közeget, hogy befejezhessék az adott területen áthaladó közlekedési körgyűrű építését. Számára néhány állat és egy tavacska nem akadály, így elkerülhetetlennek tűnik a tisztás felszámolása. Hacsak Mabelnek nem támad valami mentő ötlete. Az animáció e felvezetőtől kezd valóban belendülni, egymás után pörögnek a váratlan és meghökkentő események, amelyek mozgatórugója az egyetem laborjában kifejlesztett, tesztelés alatt álló találmány, egy tudattovábbító készülék, amelynek segítségével az ember képessé válik élethű állatfigurák bőrébe bújni. Az Avatar-filmek logikáján alapuló testcsere itt emberek és különböző kisállatok között megy végbe, s míg a gép a laboratóriumi ágyon ernyedten heverő emberi testet életben tartja, addig az emberi tudat az állat testében kijuthat a külvilágba és állatként jöhet-mehet, létezhet a néhány óra múlva esedékes visszacsatolásig. A minden lében kanál és végtelenül elszánt Mabel kalandos módon eléri, hogy tudata egy hód testébe kerüljön, s immár hódként veti bele magát az események sűrűjébe, hogy új állatlakókat verbuváljon a felszámolásra ítélt tó környékére. Ezáltal hátha megakadályozhatja a tervezett építkezést.
A testcserével szemléletváltáson is átesik a lány, hiszen immár állatként látja egyrészt az embereket és az általuk létrehozott környezetet, másrészt hódként kell feltalálnia magát egy számára ismeretlen közegben, az állatok világában. Számos humoros és kalandos szituációba keveredik, miközben eljut Szuperlakba, egyféle természetes rezervátumba, ahol a hontalanná váló állatok otthonra lelhetnek, s megismerkedik a „tavi szabállyal” is, amely erkölcsi kódexként szabályozza az állatok egymás mellett élését. Barátságba kerül az emlősök királyával, a George nevű, haladó szellemű hóddal, annak számos vicces alattvalójával, valamint az Állatok Tanácsának tagjaival: a rovarok, a madarak, a halak és a kétéltűek uralkodóival, és sikerül fellázítania őket a környezetkárosító emberek ellen.
Egy mozgalmas és fordulatokban gazdag cselekményt dolgozott ki hát a film forgatókönyvíró-rendezője, aki ügyelt rá, hogy újabb és újabb csavarok tegyék kiszámíthatatlanabbá az események sorát. Az egyébként is látványos animációt feldobja a sok szerethető, vicces karakter, a helyzet- és látványkomikum, valamint a jelenetek sodró lendülete. Legnagyobb erénye mégis a központi témája, amely több szálon is gondolkodásra sarkall. Felveti az embernek az élő környezete iránti felelősségét, az egymás iránti empátia fontosságát, a más teremtmények iránti tisztelet személyiségformáló erejét, és felhívja a figyelmet az összefogás és a bajtársiasság lényegi voltára. Elgondolkodtat arról is, hogy nem érdemes ellenségként tekinteni a másként gondolkodókra, hanem az ő szempontjaikat figyelembe véve ajánlatos mérlegelni saját álláspontunkat. A hódkirály fogalmazza meg a film egyik alapüzenetét, miszerint az állatotthonok és az emberotthonok alkotnak egy egészet, közösen hozzák létre a természeti egyensúlyt, amelynek felborulása akár katasztrófába is torkollhat. Az Agyugrász ezen mondanivalójával fontos helyet foglal el korunk környezetvédelmi témájú filmes alkotásainak sorában, kiállva a háborítatlan természet ideálja mellett. Nem tör azonban pálcát az urbanizálódást szorgalmazók felett sem, hiszen a történet antagonistája, Jerry polgármester nem velejéig romlott pénzember, hanem fejlődőképes, alapjában véve jó szándékú személy, aki mintapéldája lehetne napjaink vezetőinek. A település érdektelen polgárai sem csupán elkényelmesedett városlakók, akiknek nem számít a természetes környezet, hanem képesek összefogni és egymást segíteni a bajban, s felülvizsgálni korábbi nézeteiket.
Idealizált rendezői elképzelés mindez? Meglehet. Ám remélhetőleg mindenkiben szunnyad valamiféle felelősségérzet, amely cselekvésre késztethet a környezetünk védelmében. S ebben a legkisebb tett is számít, hiszen a legapróbb élőlény is fontos lehet a természeti egyensúly megteremtésében. Legyen az hangya vagy hód, nyúl vagy medve, giliszta vagy fakopáncs, mindannyiuknak megvan a maguk helye a természet körforgásában, amelyben a „tavi szabály” fontos életvezetési alapelv. S hogy ne csak a látványos környezetről, a viccesen egyénített szereplőkről és a fordulatos cselekményről essék szó, végezetül megdicsérem a film nyitottságát is a technikai újdonságok felé, minek során nemcsak a tudattovábbító készüléknek, hanem az okostelefonoknak és az üzenetváltáskor használt emojiknak is lényegi szerep jut. A remek gegekkel operáló, vizuálisan is hatásos film emiatt is az év animációs meglepetése lehet sokak számára. Nem mellékesen az alkotást végignézve hátha sokakban felmerül majd egy-egy üres földdarab láttán, hogy az nem csupán egy elhagyott terület, hanem talán valakinek vagy valaminek az otthona, s számára a világot jelenti. Illendő hát úgy viszonyulni hozzá.
Nyitókép: wikipedia.org
