Versenyhelyzetek határozzák meg egész életünket. Olyan sokan vannak körülöttünk, akik mindenáron győzni akarnak, még akkor is, ha nincs is valós „verseny” éppen folyamatban: előbbre valók, tiszteltebbek, magasabb lovon ülők akarnak lenni. Nem is csoda, hiszen gyerekkorunktól, még az oktatási intézményekben ezt nevelik belénk: magasabb osztályzatot szerezni, mint a többiek, példásabbnak lenni, mint az osztálytársak, jobb eredményt elérni a futóversenyen, mint a másik, kijutni egy tantárgy versenyére, ott a legjobbak között lenni… szebben szavalni, jobban öltözni… Lehet, hogy ez aztán sokakban átíródik a későbbi életperiódusukra is, s amikor értelmetlen, akkor is pótolni akarják a versenyhelyzet hiányát, saját maguk által kreált, mások által nem is észlelt versenyekre „benevezve”. A hiányérzet gyötri őket, s ők továbbra is folyamatosan győznek. Úgy, hogy arról más nem is tud. Ez aztán bosszantó számukra. Hogy ez miért jó nekik, fel nem foghatjuk, de rettenetesen nehéz emberek. A nyugalmat nem ismerik, mert a nyugalom nem tűri a versenyt. A nyugalom békét, türelmet, elfogadást, amolyan zent feltételez, abban létezik. Megveti a feszültséget. Feszültség nélkül azonban verseny nem létezhet. Bizonyos személyek miatt tehát nyugalom sem létezhet?
