A közösségi média annyira behálózta az életünket, hogy már szinte elvonási tüneteink vannak, ha nem nézünk rá öt-tíz vagy tizenöt percenként. Attól félünk, lemaradunk valami fontosról – ezt a jelenséget nevezik FOMÓ-nak, ami az angol Fear of Missing Out kifejezés mozaikszava. Ennek során egy olyan szorongással járó érzés kerít bennünket hatalmába, hogy most azonnal meg kell nyitnunk a hírfolyamunkat, különben mások elhappolják előlünk a fontosnak tartott információkat. Sokan vannak így a környezetemben, fiatalok, idősek egyaránt. Korábban én is közéjük tartoztam, és bevallom, előfordult, hogy a nap folyamán akár nyolc órát is eltöltöttem a közösségi platformon. Mentségemre szolgáljon, hogy annak idején egy csomó oldalra feliratkoztam, elmentegettem az érdekes cikkeket, a jobbnál-jobb recepteket, amelyekből aztán később a munkám során ötleteket merítettem. Aztán történt valami: az algoritmusnak „köszönhetően” megváltozott a kínálat. Azaz nem az általam kedvelt oldalak posztjai jelentek meg, hanem teljesen újak, számomra ismeretlen tartalomkészítőktől, amelyekre nem voltam kíváncsi, így most már nem érzek késztetést arra, hogy gyakran ránézzek a közösségi oldalamra. Ettől függetlenül ezen keresztül kommunikálok a munkatársakkal meg a családtagokkal, és a rengeteg elmentett cikk továbbra is ott lapul a Mentettek mappában. Ezért is érintett kellemetlenül, amikor három évvel ezelőtt meghackelték a Facebook-oldalamat. Attól féltem, hogy mindenem odavész, és majd egy thaiföldi ürge nézegeti a süteményes recepteket, meg majd pénzt kér a nevemben a gyanútlan ismerőseimtől. Ezért minden tudásomat bevetettem annak érdekében, hogy visszaszerezzem. A várakozás napjaiban sem ültem ölbe tett kézzel, csináltam egy másik profilt, és írtam az ismerőseimnek, hogy ez valóban én vagyok, nyugodtan visszajelölhetnek, közben sikerült visszakapnom a régit is, úgyhogy gyorsan beállítottam mindkettőn a kétlépcsős bejelentkezést, és azóta békesség van. Azaz volt két héttel ezelőttig. Este még a számítógépen be voltam jelentkezve a Facebook-oldalamra, majd amikor másnap újra bekapcsoltam, és ki akartam nyitni az oldalamat, kérte a felhasználónevemet és a jelszót. Furcsállottam, mert előzőleg nem léptem ki belőle, de gyanútlanul beírtam. Erre azt a választ kaptam, hogy ilyen felhasználó nem létezik. Mi az, hogy nem létezik?! Még egyszer beírtam, és ugyanez történt. Ránéztem a telefonomra, azon továbbra is be voltam jelentkezve. A férjem számítógépén is meg lehetett nyitni, csak épp az enyémen nem. Akkor már sejtettem, hogy itt nem hackelésről van szó, hanem valamilyen beállításról. Utánaolvastam, és mások tapasztalatain okulva rájöttem, hogy olyan esetekben, amikor nem hagyjuk jóvá és nem engedélyezzük a sütiket (cookie-kat), a weboldalak nagy része nem működik megfelelően, és ez különösen a bejelentkezésre vonatkozik. Tehát, ha nem hagyom jóvá, azaz letiltom, hogy az adott oldal vagy a partnereik sütiket vagy más technológiát felhasználva információkhoz és személyes adatokhoz – például pontos földrajzi helyadatokhoz és oldallátogatási szokásokhoz – jussanak az én eszközömön, mindezt azért, hogy ezeknek birtokában személyre szabott hirdetéseket jelenítsenek meg, közönséganalízist végezzenek, akkor bizonyos oldalak csak részben működnek, másokat viszont – mint a Facebookot is – egyszerűen nem lehet megnyitni, azaz azt a visszajelzést kapjuk, hogy az adott profil nem is létezik. Mindezt azzal a felcímmel, hogy Az ön adatainak védelme fontos a számunkra, amely egy idegesítő kiugró ablakban jelenik meg, és amíg nem kattintunk rá az Elfogadom vagy a Továbbiak gombra, nem hajlandó eltűnni. Miután a böngésző felső címsorában (URL-sáv) rákattintottam a webhely neve előtti kis ikonra, és engedélyeztem azt, amit korábban letiltottam – mert úgy voltam vele, senkinek se legyen rálátása az én szörfölési szokásaimra –, láss csodát: azonnal létezővé vált a Facebook-profilom.
Néhány órával később a férjemnek a YouTube felkínált egy videót, amelyben olyan műszaki cikkekről volt szó, amelyek a megvásárlásukat követően csak akkor működnek, ha külön előfizetünk a szoftverre. Íme egy példa: megvesszük a legújabb nyomtatót, és amikor be szeretnénk üzemelni, kiderül, hogy csak akkor tudjuk használni, ha előfizetünk arra a programra, amit már előzőleg felinstalláltak rá, különben leblokkol. Vagy például ilyen az okos gyümölcsfacsaró is, amely szintén csak azt követően működik rendeltetésszerűen, ha előfizettünk rá. És ugyanez történik a legújabb Adobe-szoftverével is: miután megvettük, egy darabig használhatjuk, de ha nem újítjuk meg az előfizetést, lőttek a programnak. Sőt, nem is jelentkezhetünk simán le róla, csak akkor, ha fizetünk 200 dollárt a lemondásért. Ilyenek a vírusérzékelők is, csak alapszinten védenek, ahhoz, ha teljes körű védelmet szeretnénk, havi vagy évi szinten kell rá előfizetnünk. (Hogy félreértés ne essék, ezek nem egyszeri előfizetések, hanem havi vagy évi szinten történnek.) És így vannak ezzel a legmodernebb elektromos járművek is, hiába gombolunk le értük egy vagyont, ha nem fizetjük be a kért összeget, előfordulhat, hogy egyes szolgáltatások nem működnek, és még jó, ha az csak az ülésmelegítő, és nem pedig a kormány blokkol le.
Ezt sem tartom véletlen egybeesésnek, hogy miután végigjártam a kálváriámat a bejelentkezéssel, pont egy ilyen videót kínáljanak fel megtekintésre. Megszoktuk, hogy lépten-nyomon térfigyelő kamerákkal vizslatnak bennünket, hogy lehallgatják az okostelefonunkat, mi pedig önként és bérmentve osztjuk meg az adatainkat a közösségi médiában. És ha nem járulunk hozzá, hogy e személyes adatok illetéktelen kezekbe kerüljenek, egyszerűen letiltanak bennünket. Ezzel kapcsolatban felmerült bennem egy lidérces gondolat: ha mondjuk polgári engedetlenséget tanúsítok egy általam igazságtalannak tartott hatalmi döntés ellen, akkor majd letiltják a bankszámlámat? Vagy kicserélik a zárat a bejárati ajtónkon? Szép jövőkép, mondhatom. Kísértetiesen emlékeztet a címben említett író egyik legnépszerűbb regényének intelmére.
