A kor nem csak egy szám

Kétségtelenül csábító gondolat, hogy örökké fiatalok maradjunk. A „kor csak egy szám” szlogen jól mutat bögréken, pólókon és közhelyes idézetgyűjteményekben. De mi történik, ha ez az állítás éppen ellenkezőleg hat? Mi van, ha ezzel a könnyed önáltatással nem felszabadítjuk magunkat, hanem megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy igazán kapcsolódjunk saját életidőnkhöz?

Egy online hirdetésben bukkantam rá egy ösztöndíjprogramra, amely külföldi tanulmányokat finanszíroz. Rögtön eljátszottam a gondolattal: új városban élek, kávézókban tanulok, friss könyvekkel körülvéve, izgalmas előadásokon ülök. De hamar kiderült: a program csak 18–23 éves hallgatóknak szól. Akkor döbbentem rá, hogy nem a tudásszomjam hiánya választ el ettől a lehetőségtől, hanem egyszerűen az idő, amely tovább lépett nélkülem, és egyre sebesebben halad – s persze az élethelyzet, és az ezzel járó korlátok: gyerek, munkahely és egyéb kötelezettségek.

Ez az elszakadás veszélyes. A közhely, hogy „ne öregedj meg”, valójában arra buzdít, hogy tagadd le a saját idővonaladat. Pedig a mentális egészség kulcsa éppen az, hogy megértsük és elfogadjuk magunkat a múló évek valóságában.

A középkorúság gyakran rossz hírnevű: unalmas, hanyatlásnak tűnik a fiatalság után. Ám ha jobban belegondolunk: akik bátran szembenéznek azzal, hogy már több év van mögöttük, mint előttük, nem kiüresedést tapasztalnak, hanem újfajta energiát. A 40, 50, 60, 70… év nem végállomás, hanem fordulópont: lehetőség változtatni, átértékelni, mi fontos, és újra feltenni a kérdést: mit szeretnék az életemnek ebben a felében? 

De bevallom, a saját harmincas éveim elbúcsúztatása nekem is nehézségekkel jár. Nem is a ráncok vagy a „fiatal felnőtt” fejezet lezárulása bánt igazán, hanem a veszteségek elfogadása. A halál utáni gyász érthető, a maga borzalmas módján is. De mi a helyzet azokkal az apró, hétköznapi veszteségekkel, amelyek szinte észrevétlenül törnek össze?

A fiam tanít meg erre nap mint nap. Amikor a helikoptert ,,helihopternek” hívta, majd néhány év múlva már arra sem emlékezett, miért hívta így – ezzel végérvényesen elveszítettem egy időszakot, egy életszeletet, nem csak egy szót. Ő könnyedén elengedte, én viszont görcsösen kapaszkodnék belé. Ez az anyaság egyik legfájdalmasabb leckéje számomra: hogyan engedjem el ezeket az apró darabokat, miközben tudom, valahol még mindig ott vannak? Néha reggel, amikor megpillantom, szinte sokkot kapok: ez a gyerek tegnap még más volt. Hol van a kisfiam? Ezek a pillanatok pontosan olyanok, mint az a belső sóhaj, amely az ösztöndíjprogram apró betűs részénél ért utol. A felismerés, hogy az idő visszafordíthatatlanul megy előre – és mindent visz magával.
 

A buborék kipukkanása után talán még történhet valami új, valami más – ami most van. Ahogyan a fiam kinövi a kiskamaszkort, én pedig belépek a negyvenesek világába, úgy válik világossá: jó lenne nem elszakadni korábbi önmagunktól, hanem köré építkezni valamiképpen. Ha sikerül így tekinteni erre, minden életszakasz új lehetőséget hozhat. Így talán tényleg van esélyünk arra, hogy egészen a végsőkig kellemesebb életet építsünk.

„Starenje je budućnost.” – Konstrakta dalának sora. Valóban: ha tágabb perspektívából nézzük, a WHO szerint 2030-ra minden hatodik ember 60 évesnél idősebb lesz, 2050-re pedig a 80 év felettiek száma háromszorosára nő. Az öregedés nemcsak elkerülhetetlen, hanem a jövő – nemcsak az egyén, hanem a társadalom számára is.