Nosztalgiacsomagolás

Őszintén szólva, nem vagyok nagy szenfimádó. Gyerekként a virslit vagy majonézzel, vagy ketchuppal ettem meg, később, felnőtt koromban sem társítottam össze a mustárral, ellenben édesanyámmal, aki szerint a virslit kizárólag szenffel lehet elfogyasztani, minden más kombináció szentségtörésnek számít.

Számomra a mustár csak két étel hozzávalójaként fogadható el. Az egyik a töpörtyűpástétom, amelyhez ledaráljuk a töpörtyűt, a vöröshagymát, a főtt tojást, és mustárral, majonézzel, sóval, borssal fűszerezve jól kikeverjük, aztán friss kenyérre kenve, házi paradicsom kíséretében jól megesszük, a másik pedig a családunkban csak szenfeshúsnak nevezett fenséges étek. Utóbbit a férjem családjában ismertem meg, elkészítését az édesanyja Németországból „hozta haza”, ott ugyanis nemzeti ételnek számít. A hússzeleteket kiklopfoljuk, alaposan megkenjük őket mustárral, mindegyikre ráhalmozunk félfülre vágott vöröshagymát, felcsíkozott csemegeuborkát és hajszálvékony szalonnaszeleteket, feltekerjük, majd tepsibe téve, sárgarépát, zöldséget körészórva, alufóliával lefedve megpároljuk. Ezt követően a hústekercseket kiszedjük, a visszamaradt zöldséget összeturmixoljuk, további mustárt adunk hozzá, felöntjük tejszínnel, felforraljuk, és étkezési keményítővel besűrítjük. A selymes mártásba belepakoljuk a húst meg főtt krumpliszeleteket, és addig, amíg ki nem ürül a lábos, pukkadásig esszük magunkat – általában szilveszterkor. Tehát e két étel az, amelyik számomra is elképzelhetetlen szenf nélkül, éppúgy, mint az almás pite őrölt fahéj nélkül, amit évekig csak e süteményben ettem meg, és sohasem gondoltam volna, hogy majd ötvenéves fejjel úgy szórom a tejberizs, a tejbegríz vagy a zabkása tetejére, mintha nem lenne holnap.

Mondjuk arra sem gondoltam, hogy majd egyszer a mustárról írok Rúzsfoltot, de nem azért mert élek-halok érte, hanem mert néhány nappal ezelőtt a közösségi oldalon hozzászóltam egy poszthoz, amelyet egy régiséggyűjtő, pontosabban a néhai Jugoszláviából megmaradt csomagolásokat gyűjtő rajongó osztott meg. A képen egy Podravkás logóval ellátott vizespohár volt látható, Senf címkével. Hozzászólt egy, a témában szintén járatos férfi, hogy ez a pohár bizony nem eredeti, ezt a címkét valaki összebuherálta, és ráragasztotta, hiszen mindannyian tudjuk, hogy anno ezekbe a piros szívekkel ellátott karcsú poharakba csak és kizárólag Vegetát csomagoltak. A két férfi között ment az egyezkedés, mire közbeszóltam, én bezzeg emlékszem, hogy igenis lehetett kapni ilyen poharakban mustárt, sőt feleekkorában is, és miniatűr söröskorsókban is – utóbbiakból gyerekként olykor vizet ittam, de csak a magam szórakoztatására – mert két kortynál több nem is fért bele –, és nagyanyám bosszúságára, amiért én is csatlakoztam a nagybátyámhoz, aki minden szomjoltáskor tiszta poharat vett elő a kredencből, ahelyett hogy kiválasztott volna egyet a sok közül, és kinevezte volna sajátjának. Így szegény nagyanyámnak mindennap egy rakás poharat kellett elmosogatnia, és eltörölgetnie a kizárólag pohártörlésre használt törölgetőrongyokba. Tehát biztos vagyok benne, hogy a Vegetán kívül a Podravka koprivnicai üzemében 1980-ban mustárt is töltöttek eme poharakba. Ezzel az információval szerettem volna összebékíteni a két pasit. A posztoló lelkesen fogadta, ellenben a másik, a kételkedő, továbbra is kötötte az ebet a karóhoz. Azzal érvelt, hogy az összes jugónosztalgiázó gyűjtő közül eddig senkinél sem bukkant fel ilyen címkés pohár. Erre azt válaszoltam, ebben valószínűleg a háziasszonyok a ludasok, mert tudvalevő, hogy amint kiürül egy lekvárosüveg vagy egy eurokrémes – esetünkben mustáros – pohár, azon nyomban leáztatják róla a címkét, majd heves kapargatás közepette eltávolítják a maradék ragasztót is, ezért nem maradt fenn több példány belőle. A nők már csak ilyenek. Ez pedig, amelyik fennmaradt eredeti állapotában, bizonyára egy nőtlen úriember birtokában volt, akit nem zavart a címke, így is tudta használni. Nem győzte meg a logikus érvelésem, sőt, két nap múlva ő maga osztotta meg egy másik régiségeket gyűjtő csoportban a kérdéses pohár képét, hogy ha valakinek bármilyen bizonyítéka van arra, hogy ez egy valódi csomagolás, akkor tessenek neki elküldeni. Többen hozzászóltak, és hozzám hasonlóan azt állították, a kék szívecskésben Vegeta, a piros szívecskésben mustárt árusítottak, egy hölgy pedig azt ajánlotta, írjon a Podravka gyárnak, ők bizonyára tudnak eredeti képekkel szolgálni. Kíváncsi vagyok, mi lesz a történet vége.

Annyira felcsigázott az egész, hogy én is kutakodtam a témában. Több, régi használati tárgyakat árusító oldalra felmentem, és rengeteg megörökölt, vagy kamrákban, padlásokon, pincékben fellelt vászonszatyor, bádogdoboz, nejlonzacskó, továbbá papír-, üveg-, porcelán- és műanyag-csomagolást böngésztem végig, zömében ma már nem létező gyáraktól, és örömmel nyugtáztam, hogy lám, néhány ezekből nekünk is még megvan. Közben azon hüledeztem, hogy egy Faks mosóporos vászonzsákért, amit azokban az években, a varrás mentén szétfejtve, a legtöbb háztartásban törölgetőrongyként vagy urambocsá lábtörlőként használtak, a nyerészkedők akár 3500 dinárt kérnek, egy eredeti csomagolású Lahor szappanért 2500-at, sőt egy felbontatlan, 40–50 éves Kraš csokiért 39000 dinárt! Hihetetlen, hogy egy fanatikus régiséggyűjtő akár ekkora összeget is szemrebbenés nélkül kifizetne egy ilyen relikviáért. Nos, úgy látszik, a nosztalgia nemcsak egy érzés, hanem üzleti eszköz is egyben.

Most, hogy tudom, mennyit érnek az egykori Jugóból származó tárgyak, még nagyobb becsben fogom tartani a Kinderládás tehénkés porcelán csészémet és tálacskámat, amelyből müzlit vagy tejbegrízt szoktam kanalazni – szigorúan fahéjjal megszórva.