1976 nem egyszerűen egy év volt a naptárban, hanem valódi korszakhatár. A Viking–1 és a Viking–2 már a Mars felszínéről küldött képeket a Földre, az Apple I forgalomba kerülése pedig már sejtette, milyen forradalom indul el a személyi számítógépek világában. A moziban Martin Scorsese Taxisofőrje, Sidney Lumet Hálózata és Alan J. Pakula Az elnök emberei című filmje még az Új Hollywood keserű, társadalomkritikus hangját képviselte, miközben a Rocky, a Carrie és Az ómen már egy új, közönségközpontúbb korszak közeledtét jelezte.
A zenében is recsegett-ropogott a régi rend. A stadionrock és a progresszív rock még uralta a színpadokat, de Londonban és New Yorkban már felbőgtek a punk első akkordjai. A Sex Pistols botrányt kavart, a Ramones kiadta első lemezét, és hirtelen úgy tűnt, hogy nem kell virtuóznak lenni ahhoz, hogy valaki zenekart alapítson. Elég néhány akkord, némi düh, sok elszántság és egy jó ötlet.
Pontosan ebben az évben, szeptember 25-én tűzött ki Larry Mullen Jr. egy egyszerű cetlit egy dublini iskola hirdetőtáblájára. Zenészeket keresett.
Ötven évvel később már tudjuk, hogy azon a cetlin nemcsak egy kezdő együttes története indult el, hanem a rocktörténet egyik leghosszabb és legsikeresebb fejezete is.
Néhány nappal később a Mullen család artane-i konyhájában összeverődött egy meglehetősen esetleges társaság. Többen hamar lemorzsolódtak, végül négy, akkor még igencsak hiányos zenei tudású fiatal: Paul Hewson – a későbbi Bono –, David Evans – The Edge –, Adam Clayton és Larry Mullen Jr. maradt együtt. Ez a felállás lényegében változatlan maradt fél évszázadon keresztül, ami önmagában is ritkaság a rocktörténetben.
Érdekesség, hogy bár a zenekart Mullen alapította, a U2 vezéregyénisége végül Bono lett. Larry később tréfásan többször is emlékeztette erre társait. A kezdetekkor ráadásul Adam Clayton számított a csapat egyik legerősebb láncszemének – már csak azért is, mert neki legalább volt erősítője.
A társaság előbb Feedback, majd The Hype néven játszott, végül 1978-ban vette fel a U2 nevet. A fiatal együttest kezdetben nem technikai virtuozitása, hanem lendülete, ambíciója és szokatlanul intenzív színpadi jelenléte emelte ki a dublini klubok mezőnyéből. Ennek a korszaknak állít sajátos emléket a Neil McCormick újságíró önéletrajzi könyvéből készült Megölni Bonót című zenés filmvígjáték. A történet nem a világsztárrá vált együttest mutatja be, hanem azt a dublini közeget, amelyből a U2 kinőtt – ráadásul egy sikertelen kortárs zenész szemszögéből. Neil és testvére ugyanis iskolatársai voltak a későbbi U2-tagoknak, ám miközben Bonóék egyre magasabbra jutottak, az ő zenekaruk újra és újra kudarcot vallott.
A U2 első nagylemeze 1980-ban Boy címmel jelent meg. Ezen már jól felismerhetővé váltak azok a zenei jegyek, amelyek később a zenekar védjegyeivé lettek: The Edge visszhangos, térszerű gitárjátéka, Clayton egyszerű, mégis erőteljes basszusmenetei, Mullen katonás ritmusai és Bono érzelmileg túlfűtött éneke.
A valódi nemzetközi áttörést az 1983-as War hozta meg. A Sunday Bloody Sunday, a New Year’s Day és a Seconds már háborúról, politikai erőszakról és társadalmi megosztottságról szólt. Lényegében ekkor kezdett igazán formát ölteni Bono küldetéstudata – vagy ahogyan bírálói fogalmaztak, „küldetésmániája”.
Pedig a sokak által lázadódalnak tartott Sunday Bloody Sunday korántsem az északír függetlenségért küzdő IRA vagy éppen a brit állam melletti állásfoglalás. Sokkal inkább az erőszak logikájának elutasítása. A dal az 1972. január 30-i derry-i véres vasárnap emlékét őrzi, amikor a brit katonák egy polgárjogi felvonulás résztvevőire nyitottak tüzet, és tizennégyen életüket vesztették. Bonóban ekkor erősödött meg igazán az a gondolat, hogy a rockzene nem csupán szórakoztatás lehet, hanem az erkölcsi és közéleti megszólalás eszköze is.
Az ezt követő The Unforgettable Fire albumon Brian Eno és Daniel Lanois producerként radikálisan átalakította a zenekar hangzását. A keményebb posztpunk helyét atmoszferikusabb, tágasabb, szinte filmszerű zene vette át. A lemez legismertebb darabjai közé tartozik a Martin Luther King emlékére írt Pride (In the Name of Love), valamint a Bad.
Utóbbi vezetett a U2 történetének egyik legemlékezetesebb fellépéséhez. A zenekar 1985. július 13-án a Live Aiden is előadta a dalt, Bono pedig közben lemászott a színpadról, hogy a közönség soraiból kiválasztott lánnyal táncoljon. A jelenet annyira elhúzódott, hogy a zenekarnak végül ki kellett hagynia a Pride-ot. A többiek azt hitték, tönkretették életük egyik legfontosabb fellépését – közben éppen ez a spontán pillanat tette őket világszerte emlékezetessé.
Az etiópiai éhezők megsegítésére szervezett globális humanitárius akció Bonóra személyesen is óriási hatást gyakorolt. Feleségével később Etiópiába utazott, és az afrikai szegénység kérdése ettől kezdve tartósan összekapcsolódott közéleti szerepvállalásával.
1987-ben jelent meg a The Joshua Tree, amely végérvényesen világsztárrá tette a U2-t. A lemezre olyan, mára klasszikussá vált szerzemények kerültek, mint a Where the Streets Have No Name, az I Still Haven’t Found What I’m Looking For és a With or Without You. Az album egyszerre volt szerelmi vallomás Amerikához és leszámolás annak mítoszaival. Bonóék ugyan rajongtak az amerikai bluesért, gospelért és folkért, ugyanakkor kritikusan szemlélték az Egyesült Államok latin-amerikai politikáját és társadalmi ellentmondásait.
A hatalmas siker után azonban a zenekar válaszúthoz érkezett: vagy tovább változik, vagy saját mítoszának foglyává válik. Az alkotói válság olyan súlyos volt, hogy egy időre még a feloszlás lehetősége is felmerült. A fordulatot a One megszületése hozta, az 1991-ben megjelent Achtung Babyvel pedig a U2 gyakorlatilag újjászületett.
A One, a Mysterious Ways, a The Fly, az Until the End of the World, a Who’s Gonna Ride Your Wild Horses és a Love is Blindness már egy egészen más U2-t mutatott. A zenekar tudatosan lerombolta korábbi imázsát, a hangzásában pedig előtérbe került az elektronika, az industrial, a dance és a torzított gitár, a szövegekben megjelent az irónia, a szexualitás és az önreflexió.
Az albumot népszerűsítő Zoo TV világturné mindezt látványban is végletekig fokozta. Tévémonitorok tucatjai, műholdas kapcsolások, videóbejátszások, reklámok, hírműsorok, telefonszámok és politikai üzenetek árasztották el a színpadot. A Zoo TV egyszerre ünnepelte és gúnyolta a médiakorszakot. Jóval a közösségi média megjelenése előtt már azt a kérdést feszegette, hogy mi történik az emberrel, ha megszakítás nélkül képek, hírek, reklámok és féligazságok bombázzák. A ZOO TV / Zooropa turné keretében a zenekar 1993. július 23-án a budapesti Népstadionban is fellépett, és a budapesti koncert sem maradt politikai geg nélkül. A Zoo TV turné egyik visszatérő elemeként Bono a színpadról rendszeresen felhívott egy-egy helyi közéleti szereplőt. A Népstadionban Thürmer Gyula, a Magyar Szocialista Munkáspártból (MSZMP) átvedlett Munkáspárt vezetője került sorra. A politikus azonban nem vette fel a telefont, így a MacPhisto szerepébe bújt Bono végül az üzenetrögzítőnek énekelte el Steve Wonder I Just Called to Say I Love You című slágerének egy részletét.
Ehhez a turnéhoz kapcsolódik a U2 egyik legfontosabb humanitárius története is. Egy amerikai filmes, Bill Carter azzal kereste meg a zenekart, hogy segítsenek ráirányítani a világ figyelmét a boszniai háborúra és Szarajevó ostromára. Mivel egy helyszíni koncert akkor életveszélyes lett volna, a Zoo TV / Zooropa turné több állomásán élő műholdas kapcsolatot létesítettek az ostromlott várossal. A stadionok óriáskivetítőin szarajevói civilek beszéltek a mindennapjaikról, éles kontrasztot teremtve a látványos rockshow és a háború valósága között.
Az egyik ilyen bejelentkezés során a szarajevóiak megkérdezték Bonótól, fellépnek-e valaha Bosznia-Hercegovina fővárosában. Bono pedig igennel válaszolt.
Ezt követte a Miss Sarajevo megszületése, amelyet a zenekar Brian Enóval, valamint Luciano Pavarotti közreműködésével készített el. A dal a U2 egyik legerősebb háborúellenes szerzeményévé vált, amely arról szól, miként is őrizhető meg a szépség, a szerelem és a hétköznapi élet iránti vágy akkor is, amikor körülöttünk minden összeomlik.
Bono 1995 végén személyesen is eljutott Szarajevóba, a zenekar pedig 1997. szeptember 23-án a PopMart turné keretében váltotta valóra korábbi ígéretét. 45–50 ezer ember előtt léptek fel a Koševo Stadionban. A koncert a háború utáni Szarajevó egyik jelképes eseményévé vált, és ezen az estén játszották először élőben a Miss Sarajevót. A várossal kialakult kapcsolat Bono humanitárius szerepvállalását is mélyen meghatározta.
A kétezres évek elején a U2 ismét a világ egyik legnagyobb rockzenekaraként került a figyelem középpontjába. Az All That You Can’t Leave Behind és a How to Dismantle an Atomic Bomb albumokkal visszatértek a közvetlenebb, himnikusabb hangzáshoz, és olyan slágereket adtak ki, mint a Beautiful Day vagy a Vertigo. Bono közben mind aktívabban vállalt szerepet a globális szegénység, a fejlődő országok adósságterhei és az AIDS elleni küzdelem ügyében, miközben a zenekar monumentális világturnéi tovább erősítették nemzetközi státuszát.
Ötven évvel azután, hogy néhány tapasztalatlan dublini fiatal összegyűlt a Mullen család konyhájában, a történet még mindig nem ért véget. A zenekar a jubileumot kilenc évvel a legutóbbi lemezük kiadását követően új szerzeményeket tartalmazó albummal ünnepli. A Carnaval De Luz november 13-án jelenik meg, a Street of Dreams és a Silencio című dalokat pedig már korábban bemutatták.
Az új albumon szereplő Torn című szerzeményben halála előtt utoljára csendül fel Dolly Parton legendás amerikai countryénekesnő hangja is.
Az új lemez pedig talán mindennél világosabban jelzi, hogy Bono, The Edge, Adam Clayton és Larry Mullen Jr. számára az ötvenedik évforduló nem búcsú, hanem egy újabb fejezet kezdete.
Nyitókép: wikipedia.org
