2024. december 7., szombat

A költészet költői összegzése

Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez

Utószót írt Mohai V. Lajos a magyar költészethez, ami tehát nem összegzés, nem lezárás, nem rekapituláció, hanem a magyar költészet személyes megélésének lenyomata. Korántsem segédanyag a magyar líratörténet tanításához, hanem saját lábán álló irodalmi alkotás, ami nem harangozza be se a műfaj halálát, se nem jósolja halhatatlanságát. Mindössze különleges erővonalak mellett párbeszédet folytat egy jelentőségét veszítő jelenséggel. A szerző szerint ugyanis a költészetnek nincsen akkora súlya, se jelentősége, amekkorát hajlamosak vagyunk neki tulajdontani. Nem nyújt táptalajt a költői hiúsághoz: „Síron a név emlékirat-darab / vésetni hamisan nem szabad! / »elfelednek egy pár év alatt«  – / poétai hiúság sem dagaszt.” (Autogram) A költőként megnyilatkozó Mohai V. szerint a természet többet megőriz az ember mivoltáról és történelméről, mint amire a poézis képes. Erről a következőképpen fogalmaz a Végső emlékezés című versében:

A drótfonatú pincetorkolatokhoz az almásderes lovak

emléke tömörül.

Ahová többé nem döntik be takarmányukat a fuvarosok,

mert utánuk se ló, se szén, se szenes nem indul el már.

Bárhová tartsanak is, nem érkezik róluk hír.

Összekoccanó itatóvedrek fémes kongását elnyeli

a végső emlékezés.

Hová is lenne innen el az út?

Ami az egyén mikrokozmoszából a vers révén kicsapódik, része a nagytermészetnek, illetve annak, amit természetnek vélünk:

Gyermekkori vigasz: az Ég oltott mész.

Sok felhő meszesgödörből néz.

Az Ég hepehupás, ki se látszik a Nap.

Leülepszik alján a mészdarab.

                                                               (Mészdarab)

Máshol a mikrovilág tárgyfelsorolásként vonul be a versbe. (Üszkös seb)

Másik számottevő észrevétele, hogy az alanynak ki kell vonulnia az alanyi költészetből, a személytelen líra ősformája már a népköltészetben adott, ebben a tekintetben jóhiszemű irányelv a „vissza a gyökerekhez!”. Mohai úgy tartja, hogy az utolsó költő, aki jól sáfárkodott saját személyességével, az idős, bölcs, önironikus Arany János volt.

Arany mellett Weöres Sándor a szerző másik ihletője, saját verseszményét látja viszont Weöres 1935-ben tett feljegyzésében: „A legtökéletesebb vers az üresen hagyott papírlap…” Az ő ihletésére írta a Varázsfény című költeményt is, aminek a végéről idézek:

futórózsák tövisére

hajol a Hold

süt a fénye

csöppnyi angyal-jelenés

a tűlevelek seregén

futórózsák tövisén

a varázsfény

A varázsfény

Az erőtől duzzadó természet helyet követel a versben.

Párás görbület ezüstös éle:

megcsillan a fák sörénye.

Visszaverődik a hajnal hangja,

kondul a csend harangja.

Ahol álombeli lepkék szállnak,

egymást ölelik az ágak,

kincseit féltően őrzi a föld,

a sötétet elbírja a zöld.

                                                                               (Ahol álombeli lepkék szállnak)

A természet által nyújtott benyomások így is túl hangsúlyosak, visszafogottabbá lehet őket tenni:

A kert elmosódó vízfestmény,

aki idelát, az látja.

egy felrebbenő felhő-árny

szűrt fényű kalligráfiája.

                (Vízfestmény)

A szerző visszanyúl a népköltészetig, Aranyig, Kosztolányiig, akinek egyik esszégyűjteményében külön fejezetet szentelt, Weöresig, egyáltalán a magyar költészet századainak soráig, hogy tudatosítsa, a világ meglétének ritmusát nem a költői művek, hanem az évszakok változása biztosítja.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás