2024. április 15., hétfő
OLVASÓLÁMPA

Gyászmunkák (Halotti jegyzőkönyv)

Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház – Befejezetlen kézirat

Mohai V. Lajos alkotói eltökéltsége, hogy versben és prózában visszavarázsolja mindazt, amit szülővárosa, Kanizsa jelent számára, a Rózsa utcából induló gyermekkort, a család és az ismerősök végállomásául szolgáló, a temetővel szembeni Hidegházat, mindazzal egyetemben, amit e két pont egybefog életében, a város létezésében, és mindazzal, ami – Fernando Pessoát idézve – „mindaz látszik, ami a földről nézve a Világmindenségben látható”. Tegyük hozzá, hogy a könyv elején olvasható Danilo Kiš-idézet az irodalmi alkotást az emberi szívhez hasonlóan működő időmérőhöz hasonlítja, vagyis együtt gondol a múlt, a jelen és a jövő lírai megélésére és ábrázolására. A szerző előrebocsájtja, hogy jelen munkájában kudarcot vallott az eltökéltsége megvalósításának tekintetében, ezért lett a kötet alcíme Befejezetlen kézirat, műfaja pedig a címéből kiindulva lírai thanatológia, vagyis gyászmunkák. Az elbeszélésnek ugyanis vannak nehézségei, az elbeszélhetőségnek pedig határai.

A szerzőről elmondhatjuk, hogy (el)ismeri a halál kényszerűségét, ám inaszakadtából tiltakozik az elmúlás, a gyász, a végső pusztulás elviselhetetlen embertelensége ellen. Mostani könyvének is komoran bánatos a perspektívája, hiszen a Rózsa utcában állt, lebontott épülettől, az eltűnt szülői háztól, ami az emlékező számára már ugyancsak „hideg ház”, de nem az emlékek feltárhatatlan temetője, a tényleges Hidegházig, a ravatalozóig terjed, ahonnét a szerettei kerültek sírjukba. Kizárólag az emlékezetben élhetnek tovább. És a szerző eddigi életműve, mostani könyve alapján ítélve nem hajlandó, vagy egyszerűen képtelen elengedni ezeket az emlékeket, bármennyire is nehéz beszélni/írni róluk. Ennek az emberöltőnyire táguló horizontnak hangulati háttere az októberi ősz, a novemberi esők, a decemberi havazások, a kertek elmúlásának kezdete, a hűvösödő hajnalok, a köd, az avarégetés füstje, az üstökben készülő szilvalekvár terjengő illata, a városba behúzódó varjak gyászos röpte. E gyászdrapériás háttér előtt viszont mindvégig ott a bizonyosság, hogy „az élet egyetlen momentuma sem mehet kárba ezen a földkerekségen”. A halál elkerülhetetlensége fölötti folyamatos tépelődés korántsem önkéntelenül, hanem nagyon is tudatos szándékkal veti fel a kérdéseket, hogy meddig tart még az élet, mennyi van még hátra, miként történik meg az átlépés az életből a halálba, marad-e az emberből valami a halála után, és ha igen, mi lehet az. Nem metafizikai értelemben, hanem általában: meddig emlékezik rá bárki, értékeli-e bárki mindazt, amit az eltávozott életében tett, megvalósított, vagy elgondolt – hogyan működik az emlékezet ítélőszéke?

A könyv zömmel lírai leírásokból, esszészerű merengésekből áll össze, nincsen benne sztorizó történetmesélés, sem párbeszéd. Ezek hiánya ellenére is úgy érzi az olvasó, mintha egy történetsort kísérne figyelemmel. Ez annak a következménye, amit a szerző elvitat magától: az elbeszélői tehetség. A szerzői önéletírásban a gyermekkori emlékek a legmarkánsabbak. A visszaemlékezés során például szinte mitikussá magasztosuló toposz a családi ház kertje, a benne álló vadkörtefa, túlérett termésének tompa puffanása a talajon, a szinte öröktől fogva álló szilvafák, a pocsolyában elenyésző termésük viszolygást keltő látványa, a diófalevelek, a földre hulló dió koppanása, a szinte lángoló rózsalugas. A természet varázslatos látványa később elkíséri az elbeszélőt a város utcáin, a parkokban, sőt még a temetőben is. Ugyancsak a helyhez kapcsolódnak az angyalok, akik akár Isten terve részeként jelennek meg, akár szoboralakban, akár képzelt figuraként, meghatározó fogódzói a helynek. Az örömet keltő, évszakról évszakra változó, és egyaránt szerethető látvány élményébe a csupán hallomásból ismert emlékek is belekeverednek, a halált megidéző bombatölcsérek, a lebombázott utcasorok, a túlélés és a félelem ideje, majd az újjáépítés kora, a családi fészek megteremtésének küzdelmes időszaka, „a világ sohasem telik be a halálról szóló történetekkel”: „Öregapám az Ég fogasára akasztotta a kabátját, Nagyanyámat bedeszkázták egy kórházi ágyon, Apám tintaceruzáját a sörösládába ejtette, Unokanővérem kigyalogolt Farkasrétre, a Bátyám hazavitte a halált”.

Felettébb jellegzetes, tehát felismerhető Mohai V. Lajos melankolikusra hangolt, lírai epikája. Nem csak Kanizsa egykori lakóinak árnyai, tettei és ruhadarabjai révén idéz meg történeteket, hanem a város topográfiáját is vallatóra fogja. Ha nem tűnne túl elcsépeltnek (elhasználtnak) Szabó Zoltán gondolata, „szerelmes földrajz”-ként határoznám meg ennek a könyvének (és a szerző eddigi életműve nagy részének) műfaját, hiszen a topográfia, akárcsak „az élet könyvek lapjaira van írva”. Különös, egyedi poétikai eljárást alkalmaz a szerző: az érzelmektől szinte túlcsorduló lírát az alanyiság elhárításával ellenpontozza, elbeszélőjét (önmagát) olykor harmadik személyben, „a fiú”-ként jeleníti meg, ami, valljuk be, szokatlan eljárás az önéletírás műfajában, bár nem egyedülálló (legutóbb Kontra Ferenc A fiú című elbeszéléskötetében találkozhatott hasonlóval az olvasó). Ez a távolságtartási eljárás kapcsolja egymáshoz a magas érzelmi hőfokú alanyiságot a higgadt tárgyilagossággal.

A múltért jöttél fejezetben egyik irodalmi ihletője, a Danilo Kišhez hasonlóan már halott Mirko Kovač vesztegeti drága, halotti idejét a saját önportréja megalkotásán töprengő szerző okítására. Az elképzelt párbeszédből, voltaképpen monológból kitűnik, hogy noha az irodalom fikciós műfaj, tárgyának megtalálásához legnagyobb segítséget a valóság nyújtja, annak is azon elemei, amelyek jelentéktelennek látszanak, amelyeket Tolnai Ottó egyszerűen semmisnek nevez. A semmis dolgok cserepei adják az épülő, emlékező és fantáziáló mozaik elemeit. A világfájdalom határát súroló melankolikus líra nem hagyja hosszú időre szólni a harmadik személyig eltávolító beszédmódot, visszatér az alanyisághoz, amiben a Hidegház állomását megjárt családtagok között az anya alakja, akiről Villányi László verssorát idézve „mindig jelen időben” lehet csak szólni, az anyafigura nyer központi helyet, majd az összes családtag elveszítése tudatosítja a szerzőben, hogy ő az utolsó, és rá is vár már a végső állomás – ráadásul hirtelen betegség tör rá, ekkor hatalmasodik el rajta a keserves, vigasztalhatatlan, elégikusan rezignált, neurotikus életérzés, amit régiesen szólva spleennek nevezhetünk. A halálélmény azonban nem szünteti meg, ellenkezőleg erősíti az elbeszélő elszántságát: „...igényt tartok az őseim valamennyi pillanatára. Nem mondom, hogy süllyedjen el a régmúlt a halottak porhüvelyével.”

Amennyire komor A kanizsai Hidegház témája és az elbeszélés stílusa, annyira szép, letisztult a narráció nyelve. Költői: „A Hidegház falai között sok halott tölti utolsó éjszakáját, útban az Ég felé, mozdulatlanságba dermedve, teljes éjszakán át hallgatnak, várják a felkelő Napot, lábnyomuk nincs már.

Így feküsznek ők, szemérmesen, örök szemhatáruk a koporsófedél.

Látó-szemük sincs már, de nem vétenek lépést, övék a végtelenség.”

A könyv az alcíme szerint befejezetlen kézirat. A múlt iránti nosztalgikus vágyakozás, a halállal történő szembesülés folyamatossága a szerző mélabús prózájának és lírájának állandó és központi témája, végül is az enyészet és az önportré mozaikja egyaránt kirakhatatlan hiánytalanul.

 

Nyitókép: PRAE Könyvkiadó, Budapest, 2023, 205 oldal