2024. április 15., hétfő

Búcsúra kész, szüntelen hazatérés

Mohai V. Lajos: A nyár szürete

A kötet nyitóverse szokatlanul optimista, elemien derűlátó: „A jó és a legjobb nem gyáva / visszakozásból történik velünk” – állapítja meg benne a költő szinte felismerhetetlenül derűs hangon, mintha a jó dolgok eleve járnának az embernek, és nem a kiábrándultság, az elveszettség, a pusztulás bizonyossága lenne terhes osztályrésze, amint azt a magyar irodalomban egyebek és elsők közt Madách több drámai tételben megfogalmazta, és ami egyben a lírikus Mohai V. Lajos alapvető, inspiráló költői attitűdje is. Ám ne tévesszen meg bennünket az intonáció, a hanglejtés csupán felütése a későbbi komor reflexióknak. Erősen baljóslatú felvetés már az is, hogy „kockajátékhoz Isten kezében a pohár” sejteti, előrevetíti a sors (az élet) kiszámíthatatlanságát, az eleve elrendelés, a predesztináció képzetének fölszámolását, siránkozás nélküli, lamentálást elkerülő tudomásul vételét.

Már az első ciklus címének, az Állócsillag parázslik talpunk alatt értelmezése is a többértelműség irányába viszi el az olvasót. A közbeszédben általában hullócsillagról esik szó. Ez az asztronómiai jelenség általában erős fénnyel és esetleg hangrobbanással járó meteor-száguldás a Föld légkörében, aminek puszta látványa a néphitben a vágy, a kívánság beteljesülését jelzi. No de az állócsillag? Hozzá a fényesség attribútuma mellett a távolság, vagyis az elérhetetlenség, megközelíthetetlenség és az állandóság képzete fűződik már a középkortól kezdve. Az állócsillag fényt sugároz, fényességet emitál, amivel szöges ellentétét képezi a sötétségnek, a nihil bizonyosságának. Egyfajta reményképzetet jelenít meg a tényszerűség ellenkező oldalán. Leegyszerűsítve és durván torzítva akár a pusztulással szembehelyezkedő reménység megtestesülésével is azonosíthatnánk. A ciklus 13 költeményét és utóhangját Ingeborg Bachmann (1926–1973) osztrák költőnő verseinek idézésével bevezetve fogalmazta meg. Az osztrák előkép nem volt kizárólagosan a halál poétája, de Mohai V. Lajos ezt az oldalát, valamint az általa megfogalmazott „saját város” mítoszát emelte költői ciklusának homlokterébe. Ha most mindezek mellett tudjuk, hogy Bachman élete utolsó éveit (az örök) Rómában töltötte, ahol voltaképpen tűzhalált halt, kiteljesedik a versciklus címének értelmezése. Az összefüggéseknek, egybeszálazódásoknak tudható be, hogy ebben a versciklusban miért került Nagykanizsa, a szerző szülővárosa helyére (az antik) Róma, noha konkrét szülőhelye, a Rózsa utca alig bújtatva itt is mindig jelen van.

PRAE – Palimpszeszt, Budapest, 2019, 98 oldal

PRAE – Palimpszeszt, Budapest, 2019, 98 oldal

Kezdve onnét, hogy a diófalevél – a gyermekkor valutája – erezete sorspecsét, elszáradása a mulandóság metaforája, majd súlyosbodik a kép, amikor a kuvik, a halálmadár haláldalt dalol, ezzel szemben a széncinke szívverése nem a haláltánc ritmusát idézi, noha festett jégmadár díszeleg a gyászkarzaton. A versek sora az ornitológia tárháza, megjelenik benne még a daloló madár, meg a sas, a tört álmú sirály, halott madárraj, postagalambok, a határ madarai, a balkáni gerle, a tavaszi fecskék, a károgó hollók, a lebukó varjak, „a halál mondáját kegyesen a füledbe / súgja, bagolykiáltás Róma űzött egén!”.

A madarak mellett az angyalok gyakori szereplői a verseknek. Bár leginkább szárnyakkal képzeljük el őket – és ezt a képzetet a képzőművészek és az irodalmárok ábrázolásai egyaránt erősítik –, ők nem madarak. Akár szárnyas lények, akár nem, Mohai V. Lajosnál különös attribútumot nyertnek: ők „hiszékeny szellem-árnyak”, akik „gipszbe-roskadva álltak”, ráadásul kisírt szeműek, árvák, szárnyalásra képtelenül a város szélén várakoznak reménytelenül, törött szárnyakkal, mindhiába, elfeledve.

Miközben „magányos ablakokra zárul az éj, […] az angyalokra várunk, szeretet-töredékre, / végső menedékül.” (A madárfészkek halálélménye kimerít) A tíz versből és előhangból álló második, Áll az angyal című ciklus, darabjai a Curriculum vitae alcímet viselik, állandó rekvizitumai a kidőlt kőszobor és a gipszangyalok, valamint az elvesztett gyermekkor versbe toluló emlékei. Szinte nem is meglepő, hogy a harmadik ciklusban (Színezüst: Isten lesütött szeme) a Teremtővel szembesülne az olvasó, ha Isten éppen nem sütötte volna le a szemét. Talán azért, mert megfeledkezett a városszéli gipszangyalokról?

Ebben a ciklusban is a Rózsa utcában, a költő szülőhelyén vagyunk, de már nem az idillikus gyermekkort benépesítő bukolikus emlékek közt, hanem valami misztikus, transzcendens jelenségek nyomában vezet a költő:

Itt járt; nem helybelinek

Nézték, közeledni se közeledtek hozzá.

Se a varjak, se más szemlélők.

Hamarosan nyomát is vesztették.

A pajták körül a földeken

Megsűrűsödött a levegő,

Mindenkinek torkán ott a szorítás

A csillagok pályájáig.

(Ott a szorítás, I)

A misztikum egyenesen átvezet a halál misztériumába, a költő ugyanis megismétli a két évvel korábbi, Rózsa utca, retrospektív című kötetben is szereplő, Laudatio funebris című versét, egyik legsikerültebb halál-költeményét, aminek kezdő, az igáslovakat vágóhídra küldőkről szóló versszaka lenyűgöző és letaglózó egyszerre:

Ki vezeti kantárszáron őket,

hogy az istállók összedőltek?

Ha elnyelné testüket az emlék,

ki fogadna, ha innen elmennék?

Az előző kötet eposznak keresztelt hosszúversének hat sora itt külön címet (Halottak napja) kapva jelenik meg. Nem egyedülálló jelenség Mohai V. Lajos könyveiben, hogy egy-egy motívumot újra és újra körbejár, akár szó szerint is idézi korábbi alkotását, így például a Szótlan kórusban a Tandori Dezsőhöz címzett Rezümét, illetve a Guiseppe Ungaretti versének első olvasásakor alcímű, 1974-re datált Rózsa utcai árnyékrajzok címűt, akár programadónak is tekinthető költeményt, meg persze a Laudatio funebrist is.

A mostani kötet következő ciklusa A darázs ideje címet viseli, benne a költő ismét a halál, a pusztulás, a veszteség témakörét és az elmúlás bizonyosságának elfogadását járja körül, majd következik a Rózsaágyban, kavicsok ölén című, ugyancsak gondosan fölépített ciklus öt darabja. Az itt szereplő versek visszacsatolnak a kötetkezdő tematikához, a gipszbe merevedő, hiszékeny angyalokhoz, akikkel szinte azonosul a lírai én: „a gyermekkor odaszegez, hol / az útszéli angyalseregnek // száraz virág a jutalma csak. / Minden hely a jövőről jósol, / hiszékeny áldozatok vagyunk, / sorsunk rózsaágyban, kavicsok // ölén rejtőzik el...” (A gyermekszem emléke, II)

Ez a kötet lírai utazás az egykor volt Rózsa utcába, „szüntelen hazatérés. Búcsúra készen.” (Ahonnan a hársfák illata kiragadt)

Nyitókép: PRAE – Palimpszeszt, Budapest, 2019, 98 oldal