Érdekes módon, több mint egy évszázaddal ezelőtt, a városban élő tanítók és tanítónők hasonló gondokkal küzdöttek, mint napjainkban. Igaz, hogy akkor még a számuk meg sem közelítette, azt a számot, amennyi ma az újvidéki iskolákban tanító tanítónők és tanítók száma. Valamikor Újvidéken az iskolákban túlnyomórészt férfi tanítóik, az otthon tanulóknak pedig tanítónőik voltak. Annak ellenére, hogy sokan közülük külföldről, vagyis a Monarchia osztrák területeiről jöttek, anyagi helyzetük nem volt valami fényes, de egyszerű sem. A tanítói fizetést kb. 200 miniszteri és felsőbb bírósági „döntvény” alapján határozták meg. Ezért külön kézikönyvre volt szükség, amelyet Göndör Ferenc veszprémi tanfelügyelő írt meg és látott el magyarázatokkal. A könyvben leírta azt a rendszert, amely alapján a különböző iskolafenntartók (az állam, a felekezetek és a községek) a tanítók javadalmait meghatározták. A könyv utasítást tartalmazott arra vonatkoztatva is, hogy a fizetési kérdőíveket hogyan kell kitölteni. A valós helyzet azonban jóval sötétebb lehetett, mert az újságok nyíltan emlegették a nyomort, ami arra késztette a tanítókat, hogy indítsanak mozgalmat, és „helyzetük javítása érdekében” forduljanak Újvidéken a város vezetőségéhez.
Olyan idők voltak azok, amelyekben a városatyák belátták és hozzájárultak a tanítók nyomorának enyhítéséhez. Az akkori újságcikk szerint aki ezt a kérést megtagadta „annak még nem korgott a gyomra az éhségtől”. A hír szerint a tanítók helyzetéért folytatott harcban, „különösen Újvidék asszonyai” tűntek ki. És itt a városi tisztségviselők feleségeire gondoltak, akik nyíltan kiálltak a tanítók nyomorúságának enyhítéséért. Azokban az ínséges időkben, úgy látszik, hogy nehéz volt munkát is találni, mert voltak olyanok, akik kénytelenek voltak hirdetés útján állást keresni, vagy pótkeresetre szert tenni. A hirdetésben pedig arra hivatkoztak, hogy tudnak zongorázni, és az elemi és polgári iskolák tananyagából és iskolai tantárgyakból adnak órákat „kitűnő módszerrel”, és tették ezt, „házon kívül is”. De volt olyan is, aki német és magyar nyelvből nyújtott „alapos oktatást”, mások meg a kereskedelmi tárgyakban tartották jártasnak magukat, és hirdették az óraadás lehetőségét. A tanítóknak külön feladata volt a nemzeti szellemben való nevelés, a nem magyar ajkú gyerekek magyar nyelvi oktatása is. E hozzáállás arra emlékeztetett, hogy a tanítók elsősorban az állam szolgálatában állnak. Lévén, hogy a magyar nyelv oktatását úgy képzelték el „mint a nemzetileg alárendelt” népek kötelezettségét, és erre vonatkozólag úgy tartották, hogy a nem magyar népek nem képezhetik az „ország törzsét”. Ebből az is kitűnik, hogy a tanítónőknek, nehéz helyzetük mellett, nehéz dolguk is volt, mivel újvidéki, vagy magyar származású szinte nem is volt köztük. 1881-ben a lakossági összeírásban Hoeger Alojzia, aki bécsi születésű 62 éves özvegyasszony volt, a nemzeti szellemben való nevelés követelménynek nem nagyon tudott eleget tenni.
Nem képezett kivételt Moeser Emilie sem, akit újvidéki születésűnek jegyeztek be. Ő hajadon volt. Az újvidéki tanulókat oktatta Michaella Salesia 47 éves, Csehországban született tanítónő is, akárcsak a 24 éves, morvaországi születésű Lebel Simplicia tanítónő. De ide sorolható az olmützy születésű Watterich Zsófia is, aki 45 évesen szintén egyedül élt Újvidéken. Nem úgy, mint a Szabadkáról Újvidékre került Dencz Petronella, aki özvegy édesanyjával és 17 éves húgával küzdött, „tanítónősködve” a megélhetésért. De jöttek mindenhonnan, így Száhr Erzsébet Kopcsányból vagy Király Emma Selmecbányáról, ők legvalószínűbben az evangélikus felekezeti alapítású iskolában tanítóskodtak.
Pár évtized elmúltával sem változott a helyzet. Az 1900-ban megejtett összeírásban például az 1881-ben született, görögkeleti vallású, hajadon Brzak Zorka neve mellett szerepelt a tanítónői foglalkozás. Weisz Berta születési helyének Karánsebeset jegyezték be, ő Mózes-vallásúnak jegyeztette be magát, és szintén hajadonként élt egyedül Újvidéken. Az, amiben különböztek egymástól a tanítónők a tanítóktól, hogy az utóbbiak általában nősek voltak, és családosokként kerültek Újvidékre. És ha a nehéz anyagi helyzetüket is figyelembe vesszük, akkor talán valamivel nehezebben boldogultak nőtársaiktól. Megállapíthatjuk, hogy tanítónőnek lenni Újvidéken a múltban, nehezebb volt, mint napjainkban, még akkor is, ha tanítónőnek lenni napjainkban gyakoribb jelenség.
Úgy tűnik azonban, hogy az anyagiak terén ma sem mutatkozik meg az, hogy ez a foglalkozás – fontossága ellenére – a társadalmi ranglétrán a magasabb pozíció felé haladást jelentené.
