Jut eszembe, hogy vajon jelenti-e mindezt számunkra manapság húsvét ünnepe. Tojást festünk, sonkát eszünk, megajándékozzuk egymást, de… Vajon mi lesz a nyúlból húsvét után? (Nem, az erre a kérdésre válaszként kínálkozó olcsó poént most nem, nem és nem fogom lelőni itt…) Mi lesz vele, ha elfogyott a sonka?
Talán épp az ilyen kételyek vezették rá a budapesti Fővárosi Állat- és Növénykert vezetőit is arra, hogy leszögezzék, az intézmény nem veszi át – az idén sem! – az ünnepek múltával megunttá vált élő nyulakat a felelőtlen szülőktől, akik húsvétra megvásárolták a szegény, sokkal jobb sorsra érdemes jószágokat gyermekeiknek. Alkalmasint a másfélszobás emeleti lakásba… Néhány évig hagyomány volt ugyanis, hogy befogadták a tapsifüleseket, így próbálták megóvni őket attól, hogy az ünnepek után közparkokban eresszék szélnek őket, az út mentén hajítsák ki a kocsiból, és akkor még csak a szebb, úgymond emberibb, humánusabb, kíméletesebb megoldásokat összegeztük. Voltak, akik sokkal brutálisabban bántak el megunt jószágaikkal… De az ma már az állatvédelmi törvény hatálya alá tartozik! Szóval 2007-ben úgy döntöttek az állatkert vezetői, hogy elég volt, aki nem gondolja komolyan, aki nem akarja hosszabb távra felvállalni a nyulakat, az ne is vegye meg… Vásároljon inkább csokinyuszit! S valljuk be őszintén: semmi szükség egy élő, igazi nyúlra az ünnepre feldíszített lakásban. Meg aztán hülyeség is megvenni egy jószágot arra a három-négy napra, amennyit – jó esetben! – az ünneplésre áldoznak. Hiszen mégsem egy alkalmi dísztárgyról beszélünk, amelyet a jeles napok múltával el lehetne tenni bedobozolva a szekrény felső polcára, hogy aztán jövőre majd újra elővegyük.
A modern ember életvitelétől idegen a hitnek – és ezzel együtt az alázatnak – az a formája (vagy mondjuk inkább úgy, hogy az a mértéke?), amelyik képessé tehetné őt olyan gondolatok, olyan elvek, olyan jelképek, szimbólumrendszerek elfogadására, amelyekhez nem tartozik konkrét tapasztalás. Amelyek számára nem megélhetőek. Ilyen természetükben pedig idegenek maradnak, megfoghatatlanok és átláthatatlanok, a maguk módján olykor talán ijesztőek is. Más szóval – és más megközelítésben – ezt nevezik felszínességnek.
Márpedig a feltámadás megtapasztalásának lehetősége élő embernek immár több mint kétezer esztendeje meg nem adatott. A húsvét, a feltámadás, a megváltás ünnepének szertartása – akárcsak sok más hasonló alkalom esetében is – a maga külsőségeivel nagyon gyakran csak felületesen öröklődött tovább, mint a sonkaevés rituáléja, vagy a locsolkodás népszokása, de semmi több. A valós, a lényegi tartalom háttérbe szorulásával. Az odafigyelés, a pillanatnyi megtorpanás a hétköznapok szürke rohanásában, amit az ünnep hosszú hétvégéje jelent(het), talán rávehet, késztethet bennünket arra, hogy végiggondoljuk, vajon melyik táborban üthetünk tanyát: abban-e, amelyiknek nincs szüksége bizonyítékokra, avagy abban a másikban, amelyiknek semmilyen bizonyságtétel nem lehet elég jó…
„Az Egyház szokásai és szertartásai nem öncélúak, az értékük nem önmagukban van, és nem is létezhetnek önmagukban. Belső valóságok függvényei csak, egy-egy titkot védenek, hittételt őriznek; valamilyen eszmét jelenítenek meg, Isten örömhírét, Evangéliumát hirdetik és egyben a kegyelem csatornái is. Belső valóságnak vagy ténynek külső formái. Ezekben egyetlen katolikus sem kételkedik, hanem alapelvként fogadja el, nem mint értelmének végső következtetését, hanem valami természetfölötti érzék tárgyaként” – írta John Henry Newman bíboros Az Anyaszentegyház misztériuma címmel publikált elmélkedéseiben (fr. Mihály ferences fordítása, International Center of Newman’s Friends kiadása, Budapest, 1998.). Néhány oldallal később, de még mindig A liturgiában lévő szentség című fejezetben, mindezt még kiegészítette a következőkkel: „Rájöttünk arra, hogy a külső világ nem elégítheti ki az embert. Ezért menedék után néz, mely közel van hozzá, amelyik bensőségesebb, rejtettebb, tisztább, nyugalmasabb és megbízhatóbb.” A bíboros elmélkedései már önmagukban is tanúságtételt jelentenek, ezért nemcsak így ünnepek tájékán, de mindenkor (bármikor…) érdemes visszanyúlnunk hozzájuk.
A modern kor emberének életviteléből tehát épp az a menedék hiányzik, amiről Newman beszélt. Itt van most ez a négy nap, itt van az ünnep, itt a hosszú hétvége, talán kihasználhatjuk az alkalmat, hogy megtaláljuk magunknak…
