A verbászi régi temető egyik sírkövén különös német szó áll: „Gottesacker”. A dél-bácskai város egykor jelentős német lakossága – a Friedhof mellett – Isten szántóföldjének is nevezte temetőit. A szó egyszerre ad vigaszt és borzongást: az emberi test, mint a földbe vetett mag, várja az utolsó nap aratását, amikor a Teremtő új életre hívja. Ez a kép alázatra és reményre tanít: mert ahol mi elmúlást látunk, ott Isten már az örökkévalóság csíráit rejti el.
A temetőben gyújtott mécsesek apró lángjai ma is különös fényt vetnek a lélek nagy kérdéseire. Megérzi az ember, hogy a földi élet nem csupán játék vagy kínlódás, hanem út és előkészület. Itt tanuljuk meg, mit jelent szeretni, hinni, alkotni, és ha kell, szenvedni is – mindazt, ami az örök életre nevel. A test egyszer csak elporlad, de a lélek tovább épül, ahogy a búzaszem is elhal, hogy termést hozzon.
Amikor esténként felnézünk az égre, és elnézzük a csillagokat, talán ugyanazt a titkot sejtjük meg: hogy a mi kis világunk csak töredéke a teremtésnek. Ahogy a csillagok felett ott a végtelen, úgy a halálon túl is ott ragyog a teljesség, amely felé minden élet tart.
Ahogyan Szent Ágoston tanítja: „Kérdezd meg a föld szépségét, a tengerét, a szétáradó égboltét; kérdezd a csillagok ragyogását… mind ezt feleli: »Itt vagyunk; nézd, szépek vagyunk.« Szépségük a vallomásuk. Ki alkotta ezeket a szép, de változó dolgokat, ha nem a Szép és változhatatlan? Végül fordulj önmagadhoz is: testedet látod, lelkedet nem – mégis benne érint meg a Teremtő, aki az egész mindenséget rendbe foglalja.”
És ha a csillagok alatt megállunk egy pillanatra, talán megérezzük: ez a rend nem távoli, hanem bennünk is él. A világ törvénye Isten lehelete, amely a lélekben is visszhangzik.
A földi szépség, az öröm, a szeretet mind csak jel: apró ujjlenyomat Isten kezétől, amely odaátra mutat. A szeretet, a szerelem, a barátság, a hűség és az alkotás mind előképe, avagy ízelítője annak a világnak, ahol a töredékes fények teljessé válnak.
A Gottesacker, azaz az Isten szántóföldje nem a vég, hanem a kezdet helye. Ott vetjük el a testet, hogy a lélek megszabadulva elindulhasson az örök hazába. A földbe hull, ami porból való, de felragyog, ami Istenhez tartozik. És amikor majd elérkezik az isteni aratás, a sírokból nem a halál gyümölcsei sarjadnak ki, hanem az örök életé.
Nyitókép: Archív felvétel
