A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) a társadalom- és humán tudományok területén a 2025-ös évre a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia Érme díjat dr. Várady Tibor akadémikusnak ítélte oda. A 2021-ben alapított, kétévente odaítélt elismerés az ország legtekintélyesebb tudományos kitüntetése, amelyet a tudományos közösség kiemelkedő alakjai kapnak meg. A tudós nemcsak hazánkban és az egykori Jugoszlávia területén örvend nagy megbecsülésnek, hanem azon kevés kutatók és írók egyike a humán tudományok területén, akik nemzetközi szinten is rendkívüli elismertségnek örvendenek.
Várady Tibor – jogtudós, író, egyetemi tanár, a nemzetközi magánjog elismert kutatója – a vajdasági magyar értelmiség meghatározó személyisége. A Harvardon szerzett doktori fokozatot, később vendégelőadásokat tartott ott és több más külföldi egyetemen, miközben mindvégig megőrizte kötődését Újvidékhez és a vajdasági magyar közösséghez.
Az alábbi interjúban a tudomány, a jog és a nyelv kapcsolatáról, a többnyelvűség jelentőségéről, valamint az értelmiség mai szerepéről beszél – a legfrissebb tudományos elismerése apropóján.
Mióta tagja a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiának (SANU)?
– Az Akadémiának 1987-ben lettem tagja, de akkor még a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémia működött, és ennek lettem a tagja. Később, 1992-ben ez az intézmény beolvadt a Szerb Tudományos Akadémiába, így automatikusan annak a levelező tagja lettem. A Szerb Tudományos Akadémia rendes tagjává pedig 2003-ban választottak.
Mit jelent az Ön számára a jog, tekintve, hogy édesapja és nagyapja is jogász volt, Ön pedig nem ügyvédként, hanem tudósként műveli a jogtudományt?
– Számomra a jog valahol családi örökség és természetes életkörnyezet volt. A nagyapám még 1893-ban alapította az ügyvédi irodát, amelyet később édesapám vitt tovább. Az iroda több mint száz évig működött, és én gyerekként szinte belenőttem ebbe a világba – a lakásunk és az iroda egy házban voltak, így már egészen fiatalon láttam, hogyan zajlik a jogászi munka. Amikor befejeztem jogi tanulmányaimat Belgrádban, elérkezett a döntés ideje: folytassam-e a családi irodát, vagy a jogi karon kezdjek tanítani. Végül az Újvidéki Jogtudományi Kart választottam. Ennek részben az is oka volt, hogy akkoriban indult a Symposion, és bár nem tartoztam a fő szerzők közé, közöltem verseket a mellékletében, barátkoztam Tolnai Ottóval, Domonkos Istvánnal, Bányai Jánossal és másokkal. Ez a lázadó, szellemi közösség nagyon inspiráló volt számomra, és szerettem volna ennek része lenni. Akkoriban (az internetvilág előtt) a személyes jelenlét még sokat számított. A nemzetközi magánjogot választottam szakterületemnek, mert egyrészt valóban érdekelt, másrészt előnyt jelentett, hogy több nyelven beszéltem. Gyerekkoromban egy háromnyelvű közegben nőttem fel, a szüleim pedig fontosnak tartották, hogy megtanuljam a francia és az angol nyelvet is. A nemzetközi magánjogban ez különösen hasznos volt. Amikor tanársegéd lettem, még akadtak olyan jogi területek, amelyek erősen politikai töltetűek voltak – például a jogszociológia, a munkajog vagy a jogelmélet –, melyeknél egy őszinte vélemény politikai kockázatot is jelenthetett. A nemzetközi magánjog viszont egyfajta ezoterikus területnek számított, amelyben az ember szabadon, befolyás nélkül fogalmazhatta meg a gondolatait. Így lehettem igazán jogász.
Ön szerint miként viszik előre a világot a tudományok – különösen a társadalom- és humán tudományok?
– Úgy gondolom, a tudomány akkor viszi előre a világot, ha valóban látja a világot. A társadalom- és humán tudományok egyik legnagyobb, ugyanakkor legnehezebb feladata, hogy ne pusztán képleteket, elméleti sémákat lássanak, hanem a valóságot. Ez mindig fontos volt, de talán ma különösen az, amikor a közéletet gyakran inkább polarizáció, mintsem megértés jellemzi. A kommunizmus idején kezdtem a jogászi pályámat. Akkoriban sokkal igazibb volt antikommunistának lenni, mint kommunistának – de önmagában az antikommunizmus még nem jelentette azt, hogy az ember valóban látja, megérti a kommunizmust. Ugyanígy: a szabad piacban sem elég hinni, azt is látni kell, ahogyan a liberalizmust vagy a populizmust is csak akkor érthetjük meg, ha valóságként, nem pedig dicséretként vagy szidásként szemléljük. A tudomány feladata tehát az, hogy kilépjen a veszekedő táborok logikájából, és ne azzal keresse az igazságot, hogy a helyes oldalra áll – hanem azzal, hogy az egész valóságot képes látni. Csupán így van esély valódi előrelépésre. Az igazi tudós az, aki nem hitekből, hanem látásból ért: aki képes a világot annak teljességében érzékelni – ez viszi előre a társadalmat.
A Várady kiválósági ösztöndíjprogram az értelmiségi utánpótlást segíti. Hogyan látja a fiatal kutatók lehetőségeit, a tudományos pályák támogatottságát?
– Nagyon örülök, hogy ez az ösztöndíj folytatódik, és hogy a Magyar Nemzeti Tanács ebben következetes és lelkiismeretes munkát végez. Számomra mindig meghatározó volt a vajdasági magyar értelmiséghez való tartozás, és rendkívül fontosnak érzem, hogy ez a közösség folytatódjon, megmaradjon. Sajnos, egyre kevesebben vagyunk, ezért a folytonosság biztosítása mind nagyobb feladattá válik. A Várady-ösztöndíj ehhez egy szerény, ám folytatódó hozzájárulás: kis ösztönzés a fiataloknak, hogy a tudományos pályára lépjenek. Természetesen ennél sokkal több tényező is befolyásolja, hogy mennyire tudjuk megtartani a fiatal értelmiséget. Fontosnak tartom, hogy a vajdasági magyar értelmiség ne csak szakmai, de emberi értelemben is egységes maradjon. Túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy veszekedő táborokra szakadjunk – nem egymást, hanem a feszültségeket kell legyőzni, ha valóban fenn akarunk maradni.
Értékelése szerint a szerbiai akadémiai közösség mennyire tölti be a tudományos közösségek hagyományos szerepét?
– Nos, minden közösségben, így a tudományos közösségekben is különböző emberek és különböző szereplők vannak. Hadd tegyem hozzá, hogy sajnos elég sok évet éltem már meg, és úgy látom, a tudománynak a társadalomban betöltött szerepe inkább csökken, mint növekszik. Amikor a Harvardon voltam diák, a mentorom, Harold Berman mutatott nekem egy jegyzőkönyvet, amelyet ő maga állított össze. Ez 1969 elején történt, a vietnámi háború idején, amikor Párizsban értelmiségiek és vallási vezetők – amerikaiak, vietnámiak, franciák – gyűltek össze, hogy politikától függetlenül próbáljanak megoldást találni a háborúból való kilépésre. Az, hogy az értelmiségnek ilyen szerepe volt, ma már szinte elképzelhetetlen. Nehéz lenne ma egy hasonló találkozót megszervezni ukrán és orosz, izraeli és arab vagy amerikai értelmiségiek között. Az a párizsi találkozó nem oldotta meg a vietnámi háborút, viszont fontos volt, és valamennyire talán hozzá is járult a befejezéshez. Én most is annak szurkolok, hogy az értelmiség szerepe inkább növekedjen, mint csökkenjen.
Irodalmi művei is megjelennek, amelyek az ügyvédi iroda hagyatékából merítenek. Ezek a perek, amelyek alapul szolgálnak, egy egész korszak lenyomatai. Milyen tanulságot vonhat le ezekből az olvasó?
– Az ügyvédi iroda hagyatéka valóban különös szerencse. Említettem már, hogy a nagyapám 1893-ban alapította az irodát, és az több mint száz évig működött. Azt hiszem, jó hírneve volt, szépen dolgozott, bár természetesen nem ez volt az egyetlen sikeres iroda Vajdaságban – de egyedül ennek maradtak fenn az iratai, legalábbis a 20. század első feléből. Utánanéztem, sokan próbáltak segíteni, ám más ügyvédi irattár nem maradt meg ebből az időből. Ez önmagában is nagy értéket ad ezeknek a dokumentumoknak, mert az ügyvédi irattár jobban mutatja a mindennapokat, mint a bírósági. Ráadásul a bírósági anyagok is nagyon hiányosak. Az ügyvédi iratok előnye, hogy az ügyfelek a teljes történettel fordulnak az ügyvédhez, aki aztán rostál és eldönti, mit visz a bíróság elé. Így az ügyvédi irattárban sokkal inkább megmarad a mindennapok valósága. Mondok egy példát: a jogtörténelemből szinte teljesen kimaradtak a második világháború alatti és utáni úgynevezett álválóperek. A Bánát német megszállása alatt zsidó férjek feleségei – magyar, szerb, német asszonyok – sokszor nem azért váltak el, mert baj volt a házassággal, hanem azért, hogy a válás segítségével megmentsenek valamit a vagyonukból, vagy hogy a gyermekeiket ne vigyék el gyűjtőtáborba. Az ügyvédi iratokban megmaradt például egy asszony levele: „Ügyvéd úr, nem rossz a házasságom, de ha nincs más mód, hogy a gyereket megmentsük, kérem, adjon be válópert.” Az ügyvéd persze nem írhatta le ezt a valóságot a német megszállás alatti bíróságnak, így más indokot tüntetett fel. De a valóság, a mindennapok története az ügyvédi iratokban ott maradt. A másik tanulság a háború utáni lendületekhez kapcsolódik. Voltak olyan indulatok, amelyek emberileg érthetőek voltak – például a nácizmus vagy fasizmus elleni fellépés –, de túl messzire mentek. Ennek több példájáról írtam, most említek egy esetet. Csepcsányi István evangélikus lelkészt azért állítottak bíróság elé, mert a szomszédja azt látta, hogy amikor bevonultak a városba a partizánok és a Vörös Hadsereg, ő cinikusan mosolygott az ablakban. Vádat emeltek ellene népellenes mosoly miatt – és tizenegy hónapot kapott érte. A Hitler-ellenes, fasisztaellenes lendület természetes és igazolt volt, de ez a lendület aztán nagyon messzire vitt. Ha az ember látja ezeket a példákat, akkor talán képes felismerni azt, hogy a mai világban is léteznek különböző indítékú lendületek, amelyek jóval túlhaladják a realitást. Ezt nagyon jó észrevenni, mert ha nem vesszük észre, akkor nem tudjuk leállítani.
Mikor kerül sor a díj átvételére, és mit jelent Önnek ez az elismerés személyesen és szakmailag?
– A díj átvétele november 19-én lesz a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémián. Természetesen nagy öröm és megtiszteltetés számomra, hiszen tudomásom szerint ez a legmagasabb szintű tudományos elismerés az országban. Ezt az érmet minden második évben adják át – kettőt osztanak ki, az egyiket a társadalom- és humán tudományok, a másikat a természettudományok területén. Nagyon örülök, hogy ebben az évben én kaptam meg a társadalomtudományi kategóriában, és őszintén remélem, hogy minden rendben fog zajlani, és szép, emlékezetes élmény lesz számomra.
Ön a Harvard Egyetemen tanult, majd később ott és több más külföldi egyetemen is tartott vendégelőadásokat. Milyen tapasztalatokat szerzett a nemzetközi tudományos életben, és miként befolyásolták ezek a jogról, a társadalomról és a tudomány szerepéről alkotott gondolkodását? Úgy érzi, hogy ezek a tapasztalatok tágították a látókörét, új nézőpontokat adtak a jogtudományhoz?
– A Harvardra az 1967–68-as tanévben kerültem, és ott voltam még 1969-ben is. Az első évben magiszteri fokozatot szereztem, majd a legjobb diákok számára felajánlottak egy külön ösztöndíjat doktori tanulmányokra – szerencsém volt, hogy közéjük kerülhettem. Így jutottam el a harvardi doktorátushoz. Ez akkoriban különleges helyzet volt, mert én voltam az első kelet-európai diák a második világháború után. Ebben annak is szerepe volt, hogy a titói Jugoszlávia sokkal nyitottabb volt, mint a szocialista blokk többi országa. Így volt esélyem elnyerni a Fulbright-ösztöndíjat – míg például magyarországi, csehszlovákiai vagy lengyel kollégáim számára ez a lehetőség akkor még nem létezett. Később rendszeresen tanítottam rövidebb ideig különböző amerikai egyetemeken – a Berkeley-n, az Emory-n, a Cornellen és a Floridai Egyetemen is. Tanítottam a párizsi Sorbonne-on, tizenötször nyári tanfolyamon, tanítottam Kínában a Xiamen Egyetemen egy nyári tanfolyamon. Ezek a tapasztalatok sokat jelentettek számomra. Azt hiszem, hogy távlatban látni a dolgokat fontos lehetőség arra, hogy az ember pontosabban lásson. Ide kapcsolódik egy, nekem nagyon tetsző Kosztolányi-gondolat is: azt mondja valahol, hogy igazán az tud magyarul, aki más nyelvet is beszél, mert akkor távlatból is látja, és jobban látja a saját nyelvét. Valahogy így volt ez velem. Az, hogy Amerikában és másutt is tanítottam, illetve hogy több külföldi tapasztalatot szereztem, segített abban, hogy a saját tudományos témáimat is szélesebb perspektívából lássam. Nem volt mindig egyszerű élet, amit éltem, voltak javaslatok is, hogy vállaljak állandó tanári állást valamelyik amerikai egyetemen. Ezt azonban nem tudtam elfogadni. Az utóbbi években Magyarország, Újvidék és Nagybecskerek között élem az életem. Ha Amerikában maradtam volna, akkor Vajdaságtól teljesen elszakadtam volna – erre pedig nem voltam és ma sem vagyok képes. Még ha napjaim nagyobb részét Budapesten töltöm is, az idetartozás számomra fontos. Van lakásunk Újvidéken, és azt hiszem, végső soron ott érzem magam leginkább otthon.
Miként látja a többnyelvű, többkultúrájú közeg szerepét a tudományban – vajon erőforrás vagy akadály a mai világban?
– A tudományban az utóbbi évtizedekben kicsit gorombán vált dominánssá az angol nyelv. Ez azt is jelenti, hogy sokan második vagy harmadik nyelven fejezik ki magukat, ami megnehezíti a gondolati árnyalatok kifejezését. Természetesen teljesen rendben van, ha valaki ma jól beszél angolul – ez elkerülhetetlen és szükséges –, de nem volna szabad, hogy az angol teljesen kiszorítsa vagy helyettesítse a környezeti, anyanyelvi közeget. Nekünk, Vajdaságban élőknek különösen fontos, hogy a magyar nyelvet az élet minden területén megtartsuk – az irodalomban és amennyire lehet a tudományban is. Tudományos téren ez sokkal nehezebb, hiszen a nemzetközi közlés ma szinte kizárólag angol nyelven történik. Éppen ezért tartom lényegesnek és értékesnek például a Létünk folyóirat folytatását, mert ez is annak a bizonyítéka, hogy lehet és kell magyarul gondolkodni a tudományról. Őszintén kívánom, hogy ez a kezdeményezés sikeres legyen.
Melyik kutatási témája áll a legközelebb a szívéhez – és miért?
– A tudományos munkáim közül a legtöbb írásom a választott bíráskodáshoz kapcsolódott. Ez azért alakult így, mert a választott bíráskodást a gyakorlatban is folytattam: több mint 250 nemzetközi választott bírósági ügyben vettem részt, többnyire mint választott bíró. Azt hiszem, hogy a gyakorlat közvetlen ismerete mindig segít abban, hogy az ember az elméletet is jobban értse – így ez a terület számomra különösen fontos volt. A másik kulcsfontosságú témám a nyelv és a jog kapcsolata, pontosabban a többnyelvűség szerepe a jogban. Erről írtam monográfiát és több tanulmányt – a nyelvek fenntarthatóságáról, a jogi többnyelvűség működéséről. Ez olyan téma, amelyet gyerekkoromtól kezdve természetes közegként hoztam magammal, hiszen többnyelvű közösségben nőttem fel. Írtam nemzetközi magánjogi tankönyvet, amelynek újabb és újabb kiadásai ma is megjelennek. Az újabb verziók már Belgrádban készülnek, és nekem inkább szimbolikus szerepem van bennük, de az első kiadásokat teljes egészében én írtam. Tehát ha röviden kellene válaszolnom: a választott bíráskodás, valamint a jog és a nyelv kapcsolata – különösen a többnyelvűség valósága – voltak számomra a legfontosabb kutatási területek. Sokat foglalkoztam a kisebbségi jogok kérdésével is, ami szintén szorosan összefügg ezekkel a témákkal.
Nyitókép: Dr. Várady Tibor
