Az athéniak kerülték ezt a házat, egy idő után pedig nem is akadt megfelelően bátor jelentkező, aki bekötözött volna az épületbe. Az ingatlan tulajdonosa is szeretett volna új bérlőt költöztetni a kísértetjárta falak közé, így hát – áron alul – folyamatosan hirdette a lakást. Az ifjabb Pliniustól tudjuk, hogy a ház üresen állt akkor is, amikor a városba érkezett Athenororus (hmmm… ezt akár beszédes névnek is vélhetnénk…), a sztoikus filozófus. Angolos átírásban Athenodorus Cananites, görög eredetiben pedig Ἀθηνόδωρος Κανανίτης, valamikor Krisztus előtt 74 táján született, pontos adat erről sem maradt fent, és a megváltó születése utáni hetedik esztendőben hunyt el. Abban az időben a filozófusok – az esetek többségében – egyben tanítók is voltak, mint ahogy Seneca is oktatta Néró császárt, így Athenodorus pedig egy másik birodalmi uralkodó, Caius Julius Caesar Augustus mentora volt.
Athénba érkezve Athenodorus csodálkozva figyelt fel a kísértetjárta ház kirívóan olcsó bérleti díjára. A tulajdonos persze épp arra várt, hogy a városba jöjjön valaki, akinek sejtése sincs az elterjedt, számára és az üzleti esélyeire nézve nagyon is kínos kísértethistóriákról, és beköltözzön már az épületbe. Ha hihetünk az ifjabb Plinius elbeszélésének, az edzett elméjű filozófus, persze, nem ment azonnal lépre, érdeklődni, kérdezősködni kezdett, hogy vajon mi lehet az oka a gyanúsan kedvező árnak. És elmondták neki, így mire megkötötte volna a bérleti szerződést, és kifizette volna a nevetségesen alacsony lakbért, már tisztában volt vele, hogy mit kínálnak neki. És azzal is, hogy mit vállal fel. És mégis kibérelte!
A beköltözés napján „háza népét” a hátsó szobákba terelte, ő maga pedig az épület előterében éjszakázott. Szolgálóitól viasztáblát, íróvesszőt és mécsest kért maga mellé, és dolgozni kezdett. Írt… És írt... Semmi másra nem figyelve, csak viasztáblájába mélyedve. A „szegény”. „szerencsétlen” jelenés pedig hiába jelent meg előírásszerűen, pontosan úgy, ahogyan a kortárs „nagyvárosi legendában” mondva volt, Athenodorus nem hagyta magát zavartatni. Írt… És írt… Elmélyülten és megveszekedetten. Született grafomán módjára…
Amikor pedig a kísértet túl hangosan csörgette volna láncait, és már zavarni kezdte őt munkájában, csak figyelmeztetően maga elé emelte mutatóujját, hogy türelemre, csendességre intse. „Majd mindjárt foglalkozom veled is, csak ne verd ki a fejemből az épp aktuális gondolatot…” – vagy nagyjából valami hasonló kontextusban lehetett értelmezni ezt a mozdulatot.
A szellemek sem szeretik, ha kutyába (sem…) veszik őket. Az ifjabb Plinius elbeszélése szerint az elkeseredett kísértet kínjában már a viasztáblája fölé görnyedő és rendíthetetlenül körmölő Athenodorus feje fölé hajolva rázta láncait, hadd csörögjenek minél hangosabban, bele egyenesen a fülébe, csak hogy felhívja magára figyelmet. Majd, amikor elkeseredésében már végképp feladta volna reménytelennek tűnő küzdelmét, hogy észre vétesse magát, a filozófus egyszeriben megragadta a mécsest és a nyomába eredt, követni kezdte őt. Lassan, lestrapáltan, megfáradtan haladt a szellem, de így is kivezette őt az udvarba, majd annak egy adott pontján megállva, hirtelen eltűnt. Köddé vált! Athenodorus megjelölte a helyet, ahogy a jelenésnek nyoma veszett, és másnap, miután értesítette a hatóságokat, felásatta velük az udvarnak azt a részét. Amikor feltárták a kertet, egy hevenyészetten elkapart holttestet találtak – minden kétséget kizáróan egy brutális, kegyetlen gyilkosság áldozatának maradványait –, láncokba tekerve. A béklyó már csak a csontokat tartotta egyben. Majd miután a feltárt maradványokat megfelelő tiszteletadás mellett elhantolták, a házban kísértő rémalakot többé senki sem is látta.
A legfontosabb részleteiben nagyjából ugyanezt a történetet „vezette elő” évszázadokkal később Italo Calvino (1923–1985) olasz szerző is népmese-feldolgozásaiban. Főhőse, Félsznélküli Giovannin egy kísértetjárta palotában szállt meg, amikor a fogadóban nem jutott neki hely. Majd pedig a felbukkanó szellemet – Athenodorushoz hasonlóan – semmibe véve törte meg a varázslatot…
Eldönthetjük hát, hogy hiszünk-e a kísértethistóriákban, vagy materialista „képzeteket” társítunk hozzájuk, de ezek a történetek, akármit tegyünk is, úgy vészelik át az évszázadokat, hogy mindig és mindenkor alkalmazkodnak az adott, az épp aktuális kor és szemlélet elvárásaihoz szabott toposzokhoz… Nevezzük hát nagyvárosi legendáknak ezeket a történeteket – hiszen Athén valóban nagyváros volt Athenodorus idejében –, vagy akármi másnak, és próbáljuk meg lényegüket a hétköznapi szürke valóság szintjén megragadni. Hiszen minden kísértethistória – szüzséjében akár különböző, vagy homlokegyenest eltérő is legyen – egy valamiben mindig azonos tanulságot hordoz: a félelmeinkkel szembe kell néznünk…
