„Az a tisztán értelmi természetű, inkább elvont kérdés, mely a teremtés könyvének mitoszában épen úgy, mint Darwin hipotézises épületében tudásvágyunknak kvintesszencziája, hogy miként keletkezett a teremtmények csodálatos sokfélesége: – lassú, de folytonos haladásban levő válaszát a tengeri állatok kutatásában találja meg.” (A. Dohrn)
– Ismét a tények, kedves barátom?! – emelte fel a hangját Fryderyk Franciszek Chopin, ahogy ott állt a Szuezi-csatorna bejáratánál veszteglő hajó fedélzeti korlátjának támaszkodva ezen a januári délutánon, útitársa, Konrád Keller, a zürichi műegyetem tanára pedig tudományos megalapozottsággal beszélt neki ugyanarról a tengerről, amit a zeneszerző leginkább csak csodálatosnak tartott, de soha életében nem kutatta rejtelmeit. – Óhajtja, hogy kiselőadást tartsak itt Önnek a negyed- és nyolcadhangokról?
– Miért ilyen ellenséges velem?
– Nem szándékosan, kedves uram, dehogyis, így hát magyarázattal sem szolgálhatok… Higgye el nekem, hogy mellesleg valóban érdekesnek tartom a gondolatmenetét.
– Nem csupán a gondolatmenetemről van szó. Én igyekszem megfejteni az isteni természet, s azon belül a tenger felsejlő rejtélyeit. A nagy felfedezések százada ez a miénk, hálát adhatunk az egeknek, hogy ezekben az években élhetünk és alkothatunk… Elég csak arra gondolnia, Chopin1 úr, mily parányiak voltak őseink ezzel a tengernek, óceánnak nevezett óriással szemben. Amihez mindenkor csodálattal közelített az ember. De vajon miért? A szebbnél szebb jelenségek élettel való telítettsége kerítette volna hatalmába? A legyűrhetetlen, kimeríthetetlen, elérhetetlen mélység? Esetleg a folytonos mozgás, az állandó változás bolygatta meg az ember fantáziáját?
– Igen, erről már hallottam magam is… Úgy beszélik, hogy egy óriás lélegzésének vélték a hullámzást, a vihart pedig ugyanezen behemót haragjának tartották. Önnek mi a véleménye erről?
– Egy bizonyos pontig még elfogadhatónak is tartom mindezt, onnan azonban, amikor már istenekkel, s szellemekkel népesítik be a tengert, már csak egy gyermeteg, vagy még inkább egy eltúlzott, irodalmi fantáziavilágként tudom csak értékelni…
– El kell ismernem Önnek, egyáltalán nem számítottam arra, hogy egy természettudóstól egyszer még történelmi okfejtést fogok hallani…
– Kérem, ne hozzon zavarba! Amit én most elmondtam, felvázoltam itt Önnek, gyakorlatilag elenyésző ahhoz a terjedelmes anyaghoz képest, amelyet készülő könyvemben készülök feldolgozni.
– Milyen kötetet tervez?
– Hááát… Több is ez ma már, mint egyszerű terv. De a címén még egyezkedem a kiadómmal: A tenger állatai, A tenger élete2… Valami ilyesmire gondoltam.
– Kérném, hogy juttasson nekem is egy példányt belőle, ha majd megjelenik.
– Nagyon szívesen teszek eleget a kérésének. Viszonzásképp azonban megkérném, hogy játsszon nekem valamit a zongorán. Talán a Fisz-dúr barcarolát, ha tudja fejből…
– Azt hiszem, az mos nem fog menni… Bár, a kották nálam vannak, ha várna néhány percet, hogy felhozzam a kabinomból…
– Tessék csak! Türelmes ember vagyok…
Chopin gyors léptekkel távozott. A tudós, miközben várakozott, a sirályokat figyelte, ahogy a víz felett repkedtek, s amint lecsaptak áldozataikra. A nap már lemenőben volt, de mivel a köd már feloszlott, a látási viszonyok viszonylag jónak tűntek. Keller örült Chopin társaságának, s habár zavarta élcelődő modora, mégis elnézte neki.
– Meghoztam.
Lassú, elnyújtott léptekkel indultak a zongora felé, ahol előző éjszaka megismerkedtek. Chopin gondosan elhelyezkedett, kottáit igazgatta, a szellő nehogy ellebbentse, a tengerbe fújja lapjait. A tudós pedig a hangszernek támaszkodva figyelte mozdulatait. Majd megszólalt a zene…
A hullámok, mintha a dallamát, ritmusát átvéve mosták volna a Szuezi-csatorna partvidékét, s néhány szempár a kikötőből is a hajóra szegeződött. Ha a kottalapokat nem is, a zenét messzire vitte a fuvallat…
A kalapácsok sem siették el a dolgukat: lassan, helyenként elnyújtott mozdulatokkal, méltóságteljesen érintették, szinte simogatták csak a húrokat, miközben a zeneszerző kicsit bódultan, kicsit nosztalgikus, vagy inkább melankolikus hangulatban játszott, s mégis oly erős tettre készség áradt belőle ebben a tengeri naplementében, mintha álmodozása – vagyis a lengyel hazafi dacos büszkesége – képtelen volna öncélú mámorba süllyedni. De a partról a hajóra szegeződő szempárok mindebből szinte semmit sem észlelhettek, és a szellő által odébb lebbentett hangok is a hullámveréssel, madárzajjal keveredtek… Mintha ennek a felemelő zenének, és a pillanat varázsának, ennek a furcsa hangulatnak csak mindezek összessége adhatná meg az igazi, őszinte, meghazudtolhatatlan teljességét.
1 „Chopin életrajzában meglehetősen sok a bizonytalan adat, még születési dátumát – 1810. március 1. – is megkérdőjelezi keresztlevele, amely február 22-ét említi. Ami bizonyos, hogy a családfő francia származású: a nagyapa, François Chopin jómódú bognárkodó szőlősgazda volt. Fia, a zeneszerző apja, Nicolas Chopin 1771-ben a lotaringiai Marainville-ben látta meg a napvilágot (más források szerint 1770. augusztus 17-én). Nicolas nevelését a Marianville-be látogató Michal Pac lengyel gróf jószágigazgatójára, Adam Weydlichre és feleségére bízták. A nevelőszülők sajátjukként szeretve a fiút, 1787-ben magukkal vitték Varsóba, ahol Nikolas előbb egy francia tulajdonú tubáküzem könyvelőjeként, majd egy lengyel grófnő, Ewa Lączyńska birtokán házitanítóként dolgozott. Nicolas (új hazájában Mikołaj) olyannyira lengyel patrióta lett, hogy 1794-ben nemcsak részt vett a Tadeusz Kościuszko vezette felkelésben, de ott, a Varsói Nemzeti Gárdában, hősiességével a kapitányi rangot is kiérdemelte.” (Világhíres zeneszerzők sorozat, 2. kötet – Frédéric Chopin, összeállította: Alberto Szpunberg, Iványi Franciska fordítása, sorozatszerkesztő: Szilágyi János, Kossuth Kiadó, Budapest, 2011.)
2 „A történelem ama népeknek, melyek a Földközi-tenger partjai körül laktak, többnyire harczi tetteiről és hódító hadjáratairól beszél nekünk, de a régi Egyiptomból többnyire a béke műveiről ad hírt és a mi ezt a fogalmat kötjük össze úgyszólván gyermekségünk óta népének nevével.” (Dr. Keller Konrád: A tenger élete, 271 ábrával és 10 szines táblával, Csopey László fordítása, a Természettudományi Könyvkiadó-vállalat és a Magyar Tudományos Akadémia segítkezésével kiadja a Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 1897.)
