Bármelyik évforduló megünneplésének lehet napi aktualitása. Sőt, lehet – és akad bőséggel – olyan is, amelyik elhomályosítja az eredeti eseményt, a sok évvel ezelőtt történt dolgokat, az akkor lejátszódott eseménysorokat, és sokkal inkább a napi aktualitása miatt fontos. Sok esetben aztán okunk is van mérlegelni, hogy mi a fontosabb, az eredeti esemény, amelyiknek az évfordulóját ünnepeljük, vagy éppenséggel az évforduló megünneplésének ténye. Októbereink nagyjából ilyenek. Sokszor nehéz eldönteni, hogy melyiket értékeljük fontosabbnak.
Többször készítettem már interjúkat Magyarországon egykori ötvenhatosokkal, a forradalom résztvevőivel, szabadságharcosokkal, és gyakran találkozom a megdöbbenéssel, amikor beszélgetésünk során szóba kerül, hogy mi annak idején, az egykori Jugoszláviában, vajdasági magyarokként, Zentán, a szocialista önigazgatás és a deklarált testvériség–egység éveiben (még, ha a többség nem is vette ezt túlzottan komolyan…), nem úgy tanultunk a világra jelenlegi valónknál még sokkal nyitottabb, cseperedő kis elemistákként az ötvenhatos eseményekről mint ellenforradalomról – ahogyan azt a kádári rendszer az anyaországban évtizedekig sulykolta, nem is csak az elemisták fejébe –, hanem mint egy olyan forradalmi megmozdulásról, amelynek résztvevői, forradalmárai hasonló, de még mindig szocialista rendszert szerettek volna kialakítani, létrehozni, kiharcolni, mint amilyen az egykori titói délszláv állam volt. A maguk módján azt tekintették mintaképnek. És igazolja ezt az is, hogy Nagy Imre 1956. november 4-én kora hajnalban, amikor már nyilvánvalóvá vált a forradalom és szabadságharc bukása, a Jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket. Nem a román, a csehszlovák vagy a keletnémet nagykövetségre ment… „Valóban azt akartuk” – vágta rá szinte kapásból ilyen szituációkban több egykori ötvenhatos beszélgetőtársam, aki megdöbbenve tapasztalta, hogy mi ezt a múlt század hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes éveiben már így tanultuk a vajdasági iskolákban.
Nem tudom, lehet, hogy csak nekem voltak jó, kiváló, átlagon felüli, és az átlagnál merészebb tanáraim (és ez már többször beigazolódott, nem is csak az ötvenhatos történelmi eseményekkel összefüggésben…), de iskolás éveimből én tényleg ezekre az értelmezésekre emlékszem, ötvenhat bennem már akkor is így rögzült. Akár szerencsés élethelyzetnek is nevezhetnénk. Voltak esetek, amikor valóban ellenforradalomnak kellett mondani (órán és felelés közben is…), a két szomszédos állam közötti viszonylagos békesség, kiegyezés kedvéért – a „láncos kutyázás”, az Informbiróval (vagy Kominformmal…) való szakítás és a Titó-ellenes tüntetések után –, de értelmezésében, és céljaiban haladó szellemiségű eseménysorként tanultunk minderről.
Aztán persze sokat változott a világ, beigazolódott, hogy az sem volt túlzottan haladóbb, amiről annak idején, cseperedő, a nagyvilágra épphogy csak kinyíló értelű nebulókként nekünk azt mondták, és az sem, amiért az ötvenhatos forradalmárok harcoltak. Az a szocialista rendszer, rezsim, állami berendezkedés sem volt sokkal jobb, vagy különb, csak felszínes elemeiben, önképében, olykor talán még működési elveiben is más, de alapjaiban és módszereiben azonos. Mégis, annyival mindenképp emberarcúbb, hogy egy országnak megérte fellázadni érte néhány hétre. Mert, sajnos, az ötvenhatos forradalom kitörésétől a leveréséig csak néhány hét telhetett el.
Sokfelé vagyunk vágva, magyarok, országhatárokkal, Kelet-Közép-Európában, a Kárpát-medencében az oly sokszor felemlegetett trianoni békeszerződés, vagy ahogy mondani szokás, békediktátum óta. Az ötvenhatos események pedig a szűkebb értelemben vett anyaország forradalmát és szabadságharcát jelentették. Van azonban annak egyfajta összetartó, összekovácsoló kohéziós ereje, hogy nem egy határokkal és annak őreivel, vízumával és schengeni vasfüggönyével szigorúan körbehatárolt állam jeles évfordulója ez ma már, hanem a nemzeti ünnepeink sorába emelkedett. Akárcsak az 1848-as események. 1956 októberének csodája ez… A szabadságvágy ugyanis, amelyik akkor az utcai harcokban, a szovjet tankokra dobált Molotov-koktélokban, a műegyetemi diákság követeléseiben is megnyilvánult, sokkal többet jelképezett annál, mintsem amit államhatárok közé lehetne szorítani.
Ugyanaz a Jugoszláv nagykövetség, az épület, ma is ott áll Budapesten a Hősök tere sarkán, a kitűzött zászlóval kedvére játszadozhat a szél, amelyik vajmi keveset ad arra, hogy ma már egy másik ország, az egyik egykor volt tagállam érdekeit hivatott képviselni. Van Mészáros Márta A Temetetlen halott című filmjének egy megrázó jelenete, amelyik itt játszódik, akárhányszor ott megyek el az épület előtt, akárhányszor arra járok, vagy a közelben van dolgom, mindig ez jut eszembe. Áll Nagy Imre – illetve az őt megszemélyesítő Jan Nowicki – a jugoszláv nagykövetség épületének egyik, a Hősök terére néző ablakában, és a téren felsorakozó szovjet tanokra néz. Sokszor jutott már eszembe, hogy egyszer becsöngetek, bekopogok a kapun, az ajtón, hogy engedjenek már be, keressem már meg azt a helyiséget – vagy egyszerűen csak engedjenek be, ha tudják, melyikről van szó –, amelyikben Nagy Imre az adott jelenetben állhatott, hadd nézzek ki onnan ugyanabból a szemszögből ugyanarra a térre. És vigyem magammal a kis digitális fényképezőgépem, készítsek onnan, ugyanabból a perspektívából néhány felvételt a térről. Mert a napi aktualitás, és a rendszerváltás óta eltelt húsz esztendő távlata is fontos, sőt, ötvenhat jelentőségét éppen az is hangsúlyozza és erősíti, hogy ma már kizárt az esélye annak, hogy szovjet tankok sorakozzanak a Hősök terén, hacsak nem évfordulós, alkalmi szabadtéri térinstallációról, vagy kiállításról van szó.
Mert az ötvenhatos felkelést, a forradalmat és a szabadságharcot leverték ugyan (ez majd egy novemberi évforduló lesz…), de a szabadságvágy egy olyan tapasztalat, amelyik akkor is közös, ha államhatárokat húznak közénk, vagy ellentétes oldalakra állítanak bennünket. És ettől (is) válik nemzetivé egy ünnep, amelyiknek eredendő eseménysora ugyan időben és térben távol esett meg, vasfüggönnyel elzárva tőlünk, de úgy tudunk azonosulni vele, mintha magunk is a részesei lettünk volna. Nem, még véletlenül sem kell a részeseinek vallanunk, a részeseinek hazudnunk magunkat romantikus ábrándozásainkban, hiszen a magunk forradalmait magunknak kell kirobbantanunk, és a magunk allegorikus szabadságharcát is magunknak kell megvívnunk. A szellemiség az, amivel azonosulhatunk, és a napi aktualitását pedig – az élet minden pillanatában – az adja meg, hogy milyen mértékben vagyunk képesek érvényesíteni azt. Ha szabadságvágyról van szó, hát a szabadságvágyunkban. És ez a szó, szükség szerint, szinte bármivel behelyettesíthető.
