Ez az a játék, amelyikben végképp nem érdemes csalni, mert legfeljebb csak saját magunkat verhetjük át és csaphatjuk be, annak meg aztán végképp semmi értelme sincs. És ismerünk történeteket arról is, hogy a pasziánszot jóslásra, jövendőmondásra is használták. Ennek a kártyajátéknak azonban lényegében semmi köze sincs az óegyiptomi szenethez, a gondolattársítás csakis abból ered, hogy utóbbinak is volt egyedül játszható változata, és bizonyos tekintetben jóslásra, elmélyülésre is használták, mintegy inspirációként a gondolkodáshoz, a mérlegeléshez – nemcsak nehéz, nehezen meghozható döntések előtt.
Vesztére azonban a szenet annyira népszerű és elterjedt volt az ókori birodalomban, hogy senkinek sem jutott eszébe feljegyezni a játék menetét. Ebből ered az is, hogy pontos szabályait, amelyek szerint a régi egyiptomiak játszották, nem ismerjük. Csak néhány töredékes feljegyzés maradt fenn, de teljes leírást nem ismer az utókor. Ez persze nem akadályoz meg bennünket abban, hogy ma is a kedvünket leljük a szenetben. A ránk maradt töredékes feljegyzések alapján Robert Charles Bell rekonstruált egy lehetséges játékmenetet a – magyar változatban ismereteim szerint nem létező – Board and table games from many civilizations című kötetében, és Timothy Kendall történész is készített egy változatot a szenet szabályaiból. Általában, ha manapság készült játéktáblát vásárolunk, vagy játékleírást olvasunk, akkor kettőjük munkájának eredményével találkozhatunk. Egy nemrég megjelent magyar változathoz (Deák Szilvia: Szenet – az átkelés játéka, Fortuna Füzetek 7., Új Akropolisz Kiadó, Budapest, 2009.) összesen négy töredékes játékleírást sikerült beszerezni, amelyek alapján aztán a szerző és munkatársai igyekeztek rekonstruálni egy, a lehetőségekhez képest teljes játékszabályt. „A szenet az egyiptomi kultúra szerves része volt: több ezer éven át játszották a történelem során. Nyomait a mai napig felfedezhetjük az ostábla játékban” – írja alig negyvenoldalas kis füzetében Deák Szilvia. A kiadvány mellékcíme pedig onnan ered, hogy a játék neve – a szenet szó – átkelést, illetve átjutást jelent.
Lányommal mi néhány évvel ezelőtt kezdtünk el szenetezni, amikor Dugald A. Steer brit író vált a gyermek egyik kedvencévé. Az angol szerző 2006 szeptemberében járt Budapesten, akkor találkoztunk vele a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, amelynek sárkányos udvarán szervezett látványos, alkalmi közönségtalálkozót a nyolc-tizenhárom esztendős gyerekeknek Steer magyarországi kiadója, az Egmont-Hungary Kft. Az író műveit általában interaktív köteteknek szokták nevezni, és akkori beszélgetésünk alkalmával mesélt arról a szerző, hogy korábban úgynevezett foglalkoztató könyveket, a legkisebbeknek szóló kiadványokat tervezett az egyik kiadónál. Munka közben gondolt arra, hogy megpróbál hasonló könyveket készíteni a valamivel idősebb korosztálynak is. Így készült el a magyar fordításban, 2004-ben megjelent Sárkánytan: a nagy sárkányos könyv, majd pedig a 2005-ös Egyiptológia: expedíció Ozirisz sírjához című kiadvány. A sárkánykutatóknak szóló „alapmű” megjelenése után – vélhetően a különleges luxuskivitelének (is) köszönhetően – az akkori karácsonyi ajándékozási szezon egyik legnagyobb sikerévé vált. A luxuskivitellel járó igen borsos ára ellenére is…
Megtalálható ebben szinte minden fontos információ: a sárkányok története, testi felépítése, fajtái és a megfigyelésükhöz szükséges hasznos információk, valamint – a kreatív könyvtervezői munkának köszönhetően – rengeteg hangulatos részlet a megtapogatható sárkánypikkelytől a szárnydarabkáig. A szerző hasonló módszerekkel készítette el következő, Egyiptológia című művét is, amelyikben – a kalandos történet mellett, vagyis inkább annak részeként – megtapogatható múmiapólyát, mesés kincsekhez vezető titokzatos térképeket, felnyitható/fellapozható szarkofágot, és egy szenetjátékot is találhattak a gyerekek. Az itt mellékelt játékszabály csak a szenet társas variációjának leírására szorítkozik, a pasziánszként egyedül játszott változatra nem térnek ki a töredékes feljegyzések. Ennek lényegéről csak annyit tudhatunk, hogy a játék során lelkünkkel utazunk a belső csapdákkal szegélyezett úton, nincs ellenfél, illetve csak saját magunk állunk szemben saját magunkkal, saját döntéseinkkel (amelyeket akár mérlegelhetünk is…), így hát a külső vagdalkozás helyett a fájdalmas tudatlanságunk és a múlandósághoz való ragaszkodásunk ellen fordulunk. Nem lehet véletlen tehát az sem, hogy igen sokan filozófiát látnak ebben a játékban. Érdemes elgondolkodni rajta, vélhetően nekik van igazuk.
