Az akkor ismert világ legnagyobb birodalmának császáraként azonban mégis elsősorban uralkodóként, történelmi személyiségként, hadvezérként jegyzi őt az utókor, s ha önmagára nézve ezt nem tartaná hátrányosnak (a római császárok pedig nem arról voltak ismertek, hogy nagyon szégyellték volna társadalmi rangjukat…), akkor a fenti idézet értelmében egyáltalán nem bánná, nem venné rossznéven, hogy alakja, neve hallatán, első gondolatként ma már nem filozófusként jut eszünkbe. Elmélkedések című művéről olvasom, hogy a sztoikus filozófiával és annak szellemiségével rokonítják gondolkodását, de feljegyezték róla azt is, hogy filozófusként nem alkotott újat. Gondolatai – egyfajta összegzésképp – mégis tömören fogalmaznak meg úgynevezett életelveket, alapigazságokat, útmutatásokat, amelyek maradandóságát és helyénvalóságát művének máig tartó népszerűsége is jelzi. „Tanulj meg mosolyogni. A mosolyban mágikus erő rejlik. Amíg az ember mosolyogni tud, addig képes a további harcra. És aki harcol, az győzhet is” – írta ugyanebben a művében. Gúny, és a lekicsinylés legkiesebb szándéka nélkül mondom, hogy az idézeteskönyvek népszerű szereplője ő. Vagy legalábbis lehetne. Tömören megfogalmazott gondolataiban ugyanis nem elsősorban bárminek is a megújítására törekedett, hanem leginkább tapasztalatainak összefoglalása, summázása volt a célja. Ilyen tekintetben pedig vitathatatlanul nagyot alkotott. Hiszen, ha jó munkát végez egy-egy idézeteskönyv szerkesztője, akkor valóban értékes munkát, valódi kis filozófiai olvasókönyvet tehet le az asztalra. Az argentin Jorge Ángel Livraga Rizzi (1930–1991) költő, prózaíró, filozófus, esszéista (és még sok minden egyéb…) egy egész filozófiai iskolát alapított erre az elképzelésre alapozva. Talán jelmondatként is idézhetnénk egyik feljegyzését, miszerint: „Soha nincsenek egyedül azok, akiknek társaságát nagy gondolatok alkotják.” Livraga Új Akropolisz néven egy egész filozófiai iskolát épített fel a nagy gondolatok, nagy gondolkodók feljegyzéseinek összegyűjtésére, és ebben viszont kiemelt helye van Marcus Aureliusnak is. Gondolatait olvasva ugyanis soha nem vagyunk egyedül, és akármennyire is legyen valaki uralkodó, hadvezér, az ismert világ legnagyobb birodalmának császára, halhatatlanságát mégis inkább ezzel alapozta meg.
A filozófia azonban intim dolog, nem mindig szívesen osztja meg az ember elmélyült gondolatait az idegenkedő, ellenségesen fellépő közeggel, amelyikről esetleg előre tudja, hogy minden komolyabb felvetését megmosolyogná. A filozófiát az a fajta intimitás jellemzi, amit Karinthy Frigyes fogalmazott meg Előszó című versében: „Nem mondhatom el senkinek, / Elmondom hát mindenkinek. // Próbáltam súgni szájon és fülön, / Mindnyájatoknak, egyenként, külön. // A titkot, ami úgyis egyremegy / S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.” Fekete folt a műveltségemben, de történelmi ismereteim arra már nem terjednek ki, hogy Marcus Aureliusnak volt-e kivel megosztania intim gondolatait évtizedeken át folytatott hadjáratai során, de ezzel máris ismét a sztoikus filozófiánál tartunk. Epikurosz írja a sztoikusok jellemzéseként: „Tűzz magad elé egy jellemet és mintaképet, és tartsd magad hozzá, akár egyedül vagy, akár az emberek között. Legtöbbször hallgass és csak a fontos dolgokról beszélj, de azokról is keveset. Egyszer-egyszer, ha a körülmények kívánják, beszélgethetsz, de nem közönséges dolgokról; nem a gladiátorokról, a lóversenyekről, az atlétákról, de még csak az ételekről és italokról sem, amelyekről általában beszélgetni szoktak; elsősorban azonban a személyek gáncsolásától, dicsőítésétől és összehasonlításától tartózkodj.” Igen, mert amikor a környezetét elutasítónak, gondolatait megmosolygottnak érzi az ember, akkor jöhet beszédtémaként az időjárás, az árfolyam, a legutóbbi Fradi- vagy Loki-meccs… Akkor esze ágában sincs feltárulkozni, valódi lényében, valódi mivoltában, legmélyebb gondolataival megmutatkozni.
Kérdés lehet, hogy hétköznapi életünkben mennyire juthatunk közel egymáshoz, ezt a közelséget pedig ebben az esetben bizalomként is értelmezem, és nem tudom, hogy Marcus Aureliusnak volt-e ki előtt megnyílnia, megmutatkoznia, vagy csak menekülésként vett maga elé élete utolsó tíz esztendejében rendszeresen pergament… Mert ne tévesszük össze a kettőt: a mosoly mágikus ereje nem azonos azzal a vigyorral, amikor őszintesége miatt megmosolyogják az embert. Azonban bízom benne, hogy ezt az élethelyzetét nem élte meg rosszként, mert akkor nem is érhette semmilyen negatív élmény.
