Létre kellene hozni gyorsan egy hasonló közintézményt, hivatalt, mint amilyen az Igazság-minisztérium is volt George Orwell 1984 című regényében, és amelyikben annak főhőse, Winston Smith is dolgozott, és amelyben a múlt folytonos megváltoztatásán dolgoztak. Kikerestem most egy ilyen jelenetet – talán emlékszünk még ezekre az olvasmányélményeinkre: „Óceánia Keletázsia ellen visel háborút: Óceánia mindig is Keletázsia ellen viselt háborút. Öt esztendő politikai irodalmának nagy része most tökéletesen elavult. Villámgyorsan helyesbíteni kell mindenféle tudósítást és feljegyzést, újságokat, könyveket, röpiratokat, filmeket, hanglemezeket és fényképeket. Noha semmiféle utasítást nem adtak ki, mindenki tudta, hogy az osztály vezetői azt szeretnék: egy hét múlva egyetlen célzás se maradjon sehol az Eurázsiával való háborúra vagy a Keletázsiával való szövetségre. Gyötrelmes munka volt, annál is inkább, mert a vele kapcsolatos eljárásokat nem lehetett igazi nevükön nevezni. Az irattári osztályon mindenki napi tizennyolc órát dolgozott a huszonnégyből, kétszer három órás alvással megszakítva. Matracokat hoztak fel a pincéből és telerakták velük a folyosókat. Az ebéd, vacsora és reggeli szendvics és Győzelem-kávé volt, amelyet a kantin személyzete gördülő asztalokon hordott körbe. Winston, valahányszor abbahagyta a munkát, hogy aludjék egyet, igyekezett üresen hagyni az asztalát, s valahányszor visszabotorkált, bedagadt szemmel és fejfájósan, megint papírhengerözön borította az asztalt, mintha hó fújta volna be. A papírhengerek szinte eltemették a beszélírt, s leömlöttek a padlóra is, úgyhogy az első dolga mindig az volt, hogy rendezett oszlopokba rakta őket, s így helyet csinált magának a munkához. A legrosszabb az volt, hogy a munka egyáltalán nem volt gépies. Sok esetben csak a neveket kellett kicserélni, bizonyos részletesebb tudósításoknál azonban nagy gondra és képzelőerőre volt szükség. Egyes esetekben még alapos földrajzi tudás is kellett a háborúnak a világ egyik részéből a másikba való áthelyezéséhez.” (Szíjgyártó László fordítása)
Tudom, totalitárius antiutópia, nem nagyon illik ilyesmit vizionálni, még kevésbé ajánlott ilyesmi után áhítozni, mert egykönnyen megszólhatják miatta az embert. Még akkor is, ha csak viccel, és nyilvánvalóan a felét sem gondolja komolyan annak, amit mond (tapasztaltam már a saját bőrömön is, milyen az, ha szándékosan nem értik, illetve nem akarják érteni a tréfát azok, akik esetleg megszólalnak egy-egy témában), de talán nem köt majd belém senki sem, ha úgy fogalmazok, hogy néha, olykor, esetenként, alkalmanként jól jönne egy ilyen hivatal. Winston Smith-éknek az Igazság-minisztériumban egy hét alatt kellett átírniuk öt év történelmét. David Lynch Wild at heart című filmje 1990-ben készült, tehát nekünk ma már egy sokkal nagyobb időszakot, visszamenőleg majd két évtized magyar sajtóját kellene ilyen szellemben „átdolgoznunk”, minden jelét és nyomát eltüntetni annak, hogy ezt a filmet valaha is ilyen bugyuta címen illették. Azt a néhány cikket, amit én a Veszett a világ megnevezés ellen tiltakozva írtam az évek során, át sem kellene dolgozni, vállalom, hogy megnyomom a „delete” gombot, máglyára vetem, vagy kitépem, és jól megrágva – kicsit talán csámcsogva is – lenyelem. Felejtsük el…
Ahogy a magyar forgalmazó által delegált idióta címet is. S amíg elképzelem, hogyan dolgoznak a szorgos hivatalnokkezek a Veszett a világ címváltozatnak a mindörökre való eltüntetésén, addig önként vállalom azt is, hogy kicsiny kis szállodai tálalóasztalkát tologatva, folyamatosan ellátom őket Győzelem-kávéval, hogy ezzel is biztatást adjak nekik áldásos munkájukhoz.
