„Valami szelíd zsongás simítja S gyógyítgatja mind a sebeket, Ablaknyira nyíltak lázrózsás Arcocskákból fakult gyermekszemek. Nyakkendőbe burkoltan fekszenek Vagy ülnek rozsdaszín kapuk előtt, Betegápoló munkanélküliek, Ölükben tavaszragyulladt kis beteg. Ferde vállú, görbe lábú aszott gyerekek Kutyával, kecskével ténferegnek, Árokszennyvíz pocskol, por hullámzik. Süt a nap és nevetnek a külvárosban, Nevetnek és karikáznak, Ebihalakért halásznak, Port rugdalva nyargalásznak Az angolkóros gyerekek” – Laták István költő (1910–1970) verseit olvasgattuk, és olvastuk fel egymásnak hangosan Molnár Zoltán, alias Molesz színészbarátommal az indulásra várva idén tavasszal, amikor Pál Károly hívta meg
Feketicsre az egykori Napló című hetilap volt munkatársait (lásd még: Németh Zoltán: Egy hír a mennyei szerkesztőhöz, Magyar Szó, 2009. március 4.) Mert igen, van egy ilyen szokásunk, akár buli közben, akár a várakozás perceit elütve – talán úgy is vehetjük: hasznosan eltöltve –, verseket olvasunk fel egymásnak. Néha csak kedvtelésből, néha meg talán azért is, hogy felhívjuk egymás figyelmét egy-egy költőre, gondolatra.
Fontos azonban egy kis különbséget tennünk, hiszen a költő (és mellesleg prózaíró…) Laták István nem azonos a Magyar Szó Sportvilág című mellékletének jelenlegi szerkesztőjével, ugyancsak Laták Istvánnal. No de, ha ők ketten nem is azonosak, kapcsolat, rokonság persze tagadhatatlanul van közöttük: utóbbi Laták István a költő unokája. Ő egy időben a C. melléknév felvételével a Laták C. István nevet is használta, hogy megkülönböztesse magát a nagyapjától. Nem is tudom, miért hagyta el később ezt a különleges ismertetőjelet nevéből… De alkalom adtán majd megkérdezem. Szóval ott ült ő is aznap, amikor Feketicsre indultunk idén tavasszal, abban az autóban, amelyik értünk jött zentai házunkhoz, hiszen annak idején ő is a Napló munkatársa volt.
Nagyapja, a költő Laták István irodalmunk egyik méltatlanul elfelejtett, vagy legalábbis háttérbe szorul alakja. Nem elfelejtett ugyan, mert része a tananyagnak, a középiskolákban tanulnak róla (már, ha a tanév végéig eljutnak addig a tananyagban a pedagógusok…), a Magyar Tanszék programjában is szerepel, de valahogy a köztudatban nincs jelen, vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán említik. Adán született 1910-ben, később Szabadkán és Újvidéken tanult, a Híd és a Magyar Szó munkatársa volt, de egy rövid ideig a szabadkai Népszínházat is igazgatta, 1947 és 1960 között pedig dramaturgként dolgozott ugyanott. Úgy jegyzik, hogy 1970-ben a Magyar Szóból vonult nyugállományba, de szinte alig élvezhette a nyugdíjaslét megérdemelt pihenőjét, még az év január 3-án meghalt.
Méltatlanul háttérbe szorult költőnek mondom őt, pedig a Kalangya 1938-as tavaszi számában például Kisbéry János így ünnepelte őt: „Irodalmi csődtömegünk egyik legértékesebb példánya. Rangja csak afféle káplári, de tarsolyában hordja a marsallbotot. […] A legfurcsább és legegzotikusabb kultúrnövények egyike talán éppen azért, mert belső ellentmondásai dacára is oly mélységesen igaz és emberi. Ez valahogy valószínűtlen, csodálatra méltó. Laták István írói megvalósulásában a hősi erőfeszítésnek legmagasabb fokát kell látnunk, amelyet elsősorban nem az eredmény fejez ki, hanem azok a sors- és terep adta nehézségek, amelyek ellenében meg kellett nyilvánulnia.” (Kalangya, VII. évfolyam, 1938. március–április, 3–4. szám.) Jó észrevétel ez, miszerint „belső ellentmondásai dacára is […] mélységesen emberi”. Ezt az életérzést adja vissza a fent idézett Tavasz a Jaszi-barán című verse is, amelyikben olykor durván, némely soraiban az együttérzés látszata nélkül beszél a ferde vállú, görbe lábú „angolkóros gyerekek”-ről. És mégis, ebbe az árokszennyvizet pocskoló hangulatképbe, amelyben hullámzik a por a külvárosban, ahol a költő is él, nagyon sajátos módon becsempészi azt a „mélységesen emberi” örömet, naiv életkedvet, amelyik a gyermeki lélekből fakad, még ha élethelyzetéből adódóan nem is nagyon nyilvánulhat meg másban, mint mindössze annyiban, hogy ebihalakra vadásznak, vagy port rugdalva karikát görgetnek.
Nem, habár ő is Keszég Károly (1954–1997), a Napló utolsó főszerkesztőjének közeli barátja volt, Molesz nem jött velünk Feketicsre ezen a tavaszi napon, őt csak Topolyára vittük el Zentáról, onnan vonattal ment tovább Újvidékre. Közel állt a laphoz, rendszeres visszajáró vendége volt a szerkesztőségnek, de valójában nem vett részt a munkában.
Most pedig ismét készítettem magamnak egy teát, ismét vörös fokföldirekettyét, azaz mézes ízesítésű rooibusteát, ezúttal valóban a sarki boltból beszerzett Pickwick-varriációk közül. Ez amolyan – látszólag! – egyszerűbb változat, a filteres teák közül. Persze ezek sem megvetendőek, ezeket sem kell lenézni vagy lefitymálni, hiszen közöttük is vannak nagyon izgalmas ízvilágú, érdekes és izgalmas keverékek, mint a rooibus fűszeres ízesítéssel, a citrusgyümölcs-ízű rooibustea, vagy mangóval és őszibarackkal ízesített változat. De valahogy az utóbbi napokban mégis a mézes rooibus vált a kedvencemmé… A kétfajta édes íz, az enyhén édeskés rooibus, és a méz sajátságos keverékében úgy egészítik ki egymást ezek az édes árnyalatok, hogy habár valóban a méz dominál, de nem hivalkodó, nem zavaróan fölényes, és a vörös fokföldirekettye szerényen, mintegy kellemes utóízt hagyva az ember szájában, megbújik a méz árnyékában.
És már a harmadik teámat szopogatom sorozatban… A rooibus egyik nagy előnye – sok más erénye mellett –, hogy koffeint nem tartalmaz, így bármikor, akár este is nyugodtan fogyasztható, nem lesznek tőle álmatlan éjszakáink. És ismét Laták István verseit olvasgatom sokadik teám mellett, ezúttal egymagamban. A költészetére igencsak jellemző, A kültelek című versében írja: „A külteleken némán szoronganak az utcák, / A sárból fölszállnak a nehéz ködök; / A külteleken nádasok a házak, / S a korhadt eresz csurog, csöpög. // Felöltőkbe bújnak az ittlakók, / A legtöbbje már köhög, szipog, / Lila lábbal dideregnek a gyerekek, / Űzi és hazavárja őket a szitok. // A külteleken csúf árokba gyűlik a szenny, / A falakról lemállik a festék. / Csönd van. De lábujjhegyen oson a remény, / Izzó várásban telnek az esték. // Rossz szagú utak itt összefutnak, / A várossal falu és tanya összeér, / Sok a mérges indulat, s az átok, mégis: / Meleg összefogásba simul minden tenyér. // Ha a munka után fáradtan megtérnek, / Jó szagú, forró levesek fölött / Kipirult arcú, fonnyadt emberek / Hisznek jövőt és sok-sok örömöt. // Hitük, akarásuk sokkal erősebb, / Mint a pénzt számlálók számolása, / A kültelek nem marad a szomorúság fészke, / Mert itt belefáradtak az álmodásba.”
Mondhatnám itt most végül, hogy íme, hát lábujjhegyen oson most is a remény, hogy rajtunk kívül felfigyel valaki a méltatlanul mellőzött, háttérbe szorult költőnk életművére. És itt van, szinte kínálgatja magát, a kiváló alkalom: jövőre lesz születésének századik, halálának negyvenedik jubileuma. Kell ennél kerekebb, ennél kézenfekvőbb évforduló ahhoz, hogy egy költőnk életművét újraértelmezzük, és ezzel együtt talán újra fel is fedezzük, esetleg a ma már alig hozzáférhető műveit újra kiadjuk? Azt hiszem, keresve sem találhatnánk jobbat. Itt oson a remény az orrunk előtt, csak lábujjhegyen teszi, ezért a megszokottnál, az átlagosnál figyelmesebbnek kell lennünk ahhoz, hogy észrevegyük…
