David Lynch, az ismert amerikai filmrendező Hogyan fogjunk nagy halat? című kötetét olvasgatom a napokban (Kalligram, Pozsony, 2007.). Újra. Sokadszorra immár, mert igazán érdekes kiadvány, olvastatja magát, egyszerű kis feljegyzései pedig könnyen fogyaszthatóak. Másrészt pedig megvilágítja kedvenc filmjeink, a Radírfej, Az elefántember, a Dűne, a Kék bársony, a Wild at Heart készítésének néhány olyan apró momentumát is, ami csak a rendező fejében ragadt meg, nézői nem ismerhették.
Apróságok ezek, amelyek nem fogják a sarkaiból kiforgatni a filmtörténetet (megtették azt a maguk idején az elősorolt filmek…), sokkal inkább emberiek, mint szakmaiak, talán éppen ezért megkapóak, és izgalmasak is egyben.
A Kérj tanácsot az ötlettől című feljegyzésben mondja Lynch: „Az ötletben benne van a teljes egész. Ha hű maradsz az eredeti elképzelésedhez, mindent elárul, amit tudnod kell. Neked csak azon kell dolgoznod, hogy tényleg olyan legyen a valóságban, mint az ötletben: úgy nézzen ki, olyan legyen a tapintása, azt halld, amit eredetileg láttál, tapintottál és hallottál. Furcsa, mert ha elkalandozol, valahogy rögtön tudsz róla. Tudod, ha valamit rosszul csinálsz, tudod, hogy rossz, mert megérzed. Egy hang ezt mondja benned: »Nem, nem, az ötletben nem így volt.« Ha pedig helyesen csinálod, érzed, hogy úgy helyes. Minden az ösztönös megérzésen múlik, intuitíve találsz rá az utadra. Valahol elkezded, és ahogy haladsz, egyre közelebb kerülsz, egyre jobban ráhangolódsz. Végig az ötlet beszél benned.” (Gerevich András fordítása) Olvasgatom hát Lynch kötetét, és közben számolgatok is…
Keddi napon születtem. Sok évvel ezelőtt… Nem, nem titkolom az életkoromat, csak hát okát sem látom annak, hogy kérkedjek vele. Ha úgy mondom, hogy eddig összesen 453 hónapot töltöttem el itt ebben a földi árnyékvilágban, az talán közelebb segít a pontos válaszhoz? A Facebook internetes közösségi portál egyik alkalmazása alig néhány alapvető adat megadása után bárkinek kiszámítja a hasonló „értékeit”. Innen tudom például azt is, hogy a most záruló hét sorrendben az ezerkilencszáz-hatvankilencedik volt az életemben, de a napjaim is meg vannak számláva: ma, szombaton reggel kel fel pontosan 13794-ik alkalommal úgy a Nap nevű égitest, hogy a sugarai engem is elérnek. A születésem óta eltelt órák száma meghaladja a háromszázharminc-ezret, perceim pedig a húszmillióhoz közelítenek, lehet hát hamarosan jubileumot ünnepelni. Hiszen miért is ne?! Miért mindig csak a születésnapokat ünnepeljünk? Miért ne lehetne egyszer, legalább egyszer a születésperceknek is megadni a módját…?
Ha pedig arra gondolunk, hogy milyen hosszú tud lenni olykor akár csak öt-tíz perc is, ha a találkozóról késő munkatársunk érkezésére várunk, unalmas filmre váltottunk jegyet, esetleg a határon sorakozva várakozunk az átlépésre, és a sor csak alig-alig araszol… Ilyenkor reménykedve lessük az órát, hogy haladjon már, és a várakozás egy-két perce is örökkévalóságnak tűnik. Az ilyen pillanatokhoz viszonyítva a húszmillió perc valóban szép teljesítménynek tekinthető, igazán méltó jubileum arra, hogy megünnepeljük.
Vannak itt aztán amolyan becslésszerű adatok is. A Fecebook üzemeltetői feltételezik rólam, hogy a hajam az eltelt időben 567 centimétert nőtt, és életemben eddig száztízezer órát aludtam… Ezt az utóbbit – ismerve az alvási szokásaimat – enyhe túlzásnak tartom. Úgy számolja a szoftver, hogy tizenkilencezer liter folyadékot ittam meg, és tizenötezer kilogrammnyi ételt fogyasztottam el eddigi életemben. Arra szerencsére nem tér ki az alkalmazás, hogy mindettől időközben mennyit híztam…
Nem is olyan rég, valamikor ott életem tizenkilencezer-nyolcszázötvenedik perce táján, amit behatárolhatóbban talán úgy kellene mondanom, hogy három nappal ezelőtt, szerdán este elérkezettnek láttam az időt arra, hogy készítsek magamnak egy teát, így hát az elfogyasztott folyadék mennyiségének adatait is frissíteni kell majd... Ezúttal a Rooibush Bushranger néven megvásárolt, virágszirmokkal, naranccsal és őszibarackkal ízesített rooibusteát választottam. Kicsit zavarban is voltam, ahogy ott álltam a konyhában a teapolc előtt, és azon gondolkodtam, hogy melyiket válasszam a felhozatalból…
A rooibost magyarul igazából vörös fokföldi rekettyének kellene mondanunk (esetleg latinul: Aspalathus linearis), de már meghonosodott az egyszerűen csak vörös bokor jelentésű, az afrikaans nyelvből elterjedt megnevezése is, ezért a legtöbben így ismerik. Nagyon kellemes illatú és zamatú, enyhén édeskés ízű zöld tea, amelyik csak az utóbbi években terjedt el – hirtelen és szinte dömpingszerűen – nálunk. A cserjéje Dél-Afrikából ered, és habár európai feljegyzések csak az 1700-as években említik először, úgy tudjuk, hogy a helyi lakosság már évszázadokkal korábban is használta. Én valamikor a kilencvenes évek második felében találkoztam vele először, nem is tudom már pontosan, hogy hol. Vagy abban a zentai bioboltban futottam rá véletlenül, ahonnan az akkori kedvenc kínai feketeteámat, a füstöltsonka illatú Lapsang souchongot (eredeti írásmódban: 正山小种) szereztem be rendszeresen, vagy egy szegedi kiruccanás alkalmával vehettem belőle egy csomagnyit.
Akkoriban még nem volt annyira népszerű és elterjedt, mint manapság, az adott pillanatban tulajdonképpen én sem tudtam, hogy mit veszek, csak megtetszett az illata, ahogy ott szagolgattam a boltban. Azóta azonban mindenféle kiszerelésben, mindenféle keverékekben és ízesítésekkel kapható, megtalálható minden jobban felszerelt sarki boltocska polcain. Mondom, számtalan variációban… A már említett Rooibush Bushranger keveréket például abban a teaházban vettük, amelyik családi kedvencünkké vált a West End City Centerben, és onnan származik az a mentás-narancsos rooibustea is, amelyiknek zamatát még almadarabok, hibiszkusz- és napraforgószirmok, valamint csipkebogyó is gazdagítja. Néha elképesztő dolgokat tudnak produkálni a teakeverékek boszorkánykonyháján. Vagy itt van a másik kedvenc, a Gárdonyi Teaház fűszeres narancs- és vaníliaízesítésű vörös fokföldirekettye-keveréke, vagy ugyancsak tőlük, a citrus ízű rooibostea őrölt gyömbérrel... Nem sorolom tovább. Amit ezekkel a teakeverékkel művelnek a teaházak ügyeskedő füvészei – persze nem tudhatom, ötleteiket honnan merítik, de –, az ma már legalább olyan elképesztő, de ugyanolyan kifinomult is, mint David Lynch életművének legkiemelkedőbb alkotásai. Vagy helyenként valóban sziporkázó feljegyzései a kötetében. Talán az eredeti ötlet is ide vezethető vissza…
Elfogyasztottam hát teámat, és a következő feljegyzéshez lapoztam Lynch kötetében. Ez az ötlet tehát kiválóan megvalósította önmagát. A rooibos pedig – sok más előnye és jó hatása mellett – antioxidáns tulajdonságának köszönhetően lassítja az élettani öregedést, így hát reklamálok majd a Facebooknál, hogy az életem perceinek összegzésénél ezt is vegyék mostantól figyelembe. Hova ez a nagy sietség?! Számoljanak lassabban!
