A külföldi újságírókat az MDF tolmácsai tájékoztatják. Bányai Károly a »Román« feliratú jelvénykét viseli a hajtókáján. Eddig még nem akadt dolga hivatalos delegációval. A Romania Libera csoportjának és a többi román emigránsnak mások segítenek. Bányai úr tíz éve jött át Kolozsvárról, azt mondja, 1956 után nagy összefogdosás folyt az erdélyi magyarok közt is. Ők, az odaátiak, talán jobban átérzik a mai nap jelentőségét, mint azok, akik itt élték át az eseményeket. A kolozsváriak most biztos fent vannak a Feleki-tetőn, tévén nézik a zöldben az egyenes adást, ha csak a rendőrség el nem hajtja őket” – írta Nagy Imre és mártírtársai (Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József) újratemetéséről készült cikkében a kiváló író, Zelei Miklós (vele kapcsolatban lásd még: A magyar Hemingway, Magyar Szó, 2008. március 29.), aki húsz évvel ezelőtt, a történelmi jelentőségű esemény idején a szegedi Délmagyarország című napilap budapesti tudósítója volt. Az írás pedig megjelent később a szerző Itt állunk egy száll megmaradásban című, az 1989 és 2000 között keletkezett publicisztikai jellegű szövegeiből válogató gyűjteményes kötetében (Délmagyarország, 2000., ISBN 9637258353). Az egyébként valóban nagyszerű tudósítást most azonban csak egy közvetett utalás okán idéztem, ugyanis Zelei Miklós volt az üléselnöke, magyarán a moderátora két évvel ezelőtt a Kodolányi János Főiskola Posztmodernológiai Központja és a Magyar Kultúra Alapítvány közös konferenciájának, amelyiknek igencsak kacifántos címet sikerült adni: A Kölcsönös Hazudozáson Alapuló Társadalmi Szerződés (KHATSz) ökonómiája és az értelmiség felelőssége. Akárhogy vesszük is, talányos megfogalmazás…
Történt pedig, hogy erre a konferenciára gyűltünk össze (ilyen esetekben immár szokás szerint: nem túl nagy számban…) 2007. április 25-én, szerdán délután öt óra tájban, a Magyar Kultúra Alapítvány Szentháromság téri székházának Deák-termében, a Mátyás-templom közvetlen szomszédságában. „Aki nem képes tanulni a múltból, az arra van kárhoztatva, hogy megismételje azt” – ezt az idézetet választották a tanácskozás mottójának a szervezők. S valóban így van, bár már többször is beigazolódott, hogy mi, emberek, úgy is, mint homo sapiens sapiens, képtelenek vagyunk tanulni a múlt hibáiból, és megszállottan ismételgetjük azokat… Tehát ilyenformán talán fel sem kellene ma már vetni ezt a kérdést, hanem sokkal kézenfekvőbb volna egyszerűen csak legyintenünk önmagunkra. A múlt tehát nemcsak azért él itt velünk folyamatosan, mert ápoljuk a hagyományainkat, mert olvassuk a régvolt szerzők műveit, vagy mert kutatjuk történelmünket, hanem azért is, mert folyamatosan újratermeljük azt. Folyamatosan újratermeljük a múltat és a múlt hibáit. Olyan folyamat ez, mint amilyen gazdasági szempontból egy-egy üzem, amelyik a deficit, illetve a hiány termelésére szakosodott.
Janox (alias Csernus János) költő barátommal szórakoztattuk magunkat temérdek alkalommal egy olyan elképzelt, fiktív gyár rémképével, amelyiknek futószalagjain ott gördül a deficit, csomagolórészlegében szorgos kezek pakolják a hiányt, összességében pedig becsületesen dolgozó munkások termelik a veszteséget…
Aztán megjött a nemzetközi gazdasági válság (vagy váltság, ha egyeseknek netán ez így jobban tetszene… mert ez bizony váltság is egyben, csak még azt kellene felismernünk, hogy miért, azaz minek az okán, és kivel szemben, tehát ki az, akinek éppen ezzel kell megfizetnünk… a váltság díja pedig az elszegényedés, illetve minden, ami a válságból ered és a válságból adódik…), és a többnyire csak viccként elképzelt rémképzet a leghétköznapibb globális, húsba, de leginkább talán mégis bankszámlába vájó valósággá vált. Begyűrűzött ide ez az izé… Ami pedig ugyancsak a KHATSz-ból ered, hiszen ha a nagy amerikai bankok nem érezték volna feljogosítva magukat arra, hogy a kölcsönös hazudozáson alapuló társadalmi szerződés értelmében fedezet nélküli kölcsönöket folyósítsanak, akkor bizony az egész gazdasági visszaesést kiváltó és elindító hitelválság sem következhetett volna be. Szeretik a régi, nagy, ma már legendás, az egész világot megrengető gazdasági válságokhoz hasonlítgatni ezt a mostanit, de hadd kockáztassam meg, nagy a valószínűsége annak, hogy ez egy fatális tévedés. No, de mindegy is, lesz majd előbb-utóbb egy Franklin Delano Roosevelt „new deal”-jéhez (amiről annyit cikkeztem annak idején, valamikor a múlt század kilencvenes éveinek közepe táján a szép emlékű Napló című hetilapban…) hasonló, még ha jelentőségében talán nem is akkora kezdeményezés, aminek nyomán a nemzetközi nagytőke is fellélegezhet…
Történt pedig, hogy mesteremberek – úgy is, mint homo sapiens sapiens – érkeztek augusztus második felében zentai házunkba ajtókat festeni. Időnként bizony jobb helyeken is el kell követni ilyesmit… A kétszárnyas előszobai duplaajtó is megújult, felfrissült, ahhoz azonban, hogy ez valahogy kivitelezhetővé váljék, ki kellett ürítem a duplaajtó két része közötti részt, ahol – abban a félszárnyi térben – az évek során amolyan lerakatot, tároló helyiséget alakítottam ki. Magyarán: jobb híján újságokat, papírokat, nyomtatványokat, dokumentumokat, kacatokat, régi iratokat tartok ott; olyasmit, amire nincs napi szinten szükségem (hogy mindig kéznél legyen…), de kár lenne kidobni, mert valamilyen oknál fogva mégis fontos, vagy legalábbis fontos lehet/lehetne. Tehát nem árt, ha alkalom adtán hozzá lehet férni… A festés és a mesteremberek érkezése előtt tehát egy hirtelen jött, gyors ürítési, menekítési akciót kellett rögtönöznöm. És ebből ered a fent említett „közvetett utalás” is, ugyanis ekkor és onnan került elő a Kodolányi János Főiskola Posztmodernológiai Kutatóközpontja és a Magyar Kultúra Alapítvány közös konferenciájára szóló, két évvel ezelőtti meghívó is egy kisebb papírkupacban – ráadásul két példányban, mert a pesti lakásunkra, és a Magyar Hírlap szerkesztőségi postacímére is megküldték a nevemre. Biztosra akartak menni… Ez a dömpingtaktika pedig be is vált, mert ha nem is tömegesen, de összegyűltünk néhányan 2007. áprilisában mi, kisszámú érdeklődők a konferencián, amelynek Ohnsorge-Szabó László közgazdász-filozófus volt a felkért hozzászólója, Zelei Miklós pedig az üléselnöke.
A kölcsönös hazudozáson alapuló társadalmi konszenzus, amit nevezhetünk akár szerződésnek is, két év elteltével is ugyanolyan globális, mint 2007-ben volt, a múlt hibáinak újratermelése tehát, nagyon is sajnálatos módon, jószerivel elkerülhetetlen. A baj csak abból ered, hogy mindezek értelmében az elérhető jövőképeink is mind hazugságokon alapulnak…
