Torontó (Wikipédia)
Azok, akik nem olyan régen még felháborodtak Szőke Pista barátom „komoly” leckéztetésén, most egy másik oldalát is megismerhetik a történetnek.
Pista alapjában véve jó gyerek, sőt. Irén, a felesége is. Csak a távolság, a körülmények és a mindennapok megteszik hatásukat mindenkivel, aki gyökereitől bármilyen külső vagy belső okból kifolyólag kényszerül távolabb élni, mint szeretne. Tudom ezt saját tapasztalatomból is, aki alig egy órára él, lassan húsz kemény éve valamikori otthonának hitt szűkebb környezetétől. Azóta a kenyér is keserűbb, még ha sokan ezzel nem egyeznek, mert nem tapasztalták, csak azt hiszik, neki „odaát” már minden olyan egyszerű, olyan „jó”, netán még könnyebb is. Az ilyeneknek azt tudom csak mondani, ha szóba kerül, már pedig szóba hozzák, próbálják ki. Éljék le néhány évüket egy vadidegen környezetben, és majd utána megbeszéljük. Még akkor is komoly gond ez, ha látszólag „egyazon” anyanyelvet beszélünk. Még ez se igaz! De nézzük a potykázást.
Miután többször megfordultam Torontóban, mindig ez a város volt a „bázis”, a potykázás nem maradhatott el. Első alkalommal 79 –be, még nem Pistával együtt fogtam életem legnagyobb potykáját, hanem HEGYI János barátom és vendéglátónk társaságában. Egyik késő nyári meleg nap, amikor visszatértünk a „nagy utazásról”, megtéve 26000 kiló métert, a „ronccsal”, mert nekünk csak ilyenre tellett, de még a repülőgép indulásáig akadt időnk bőven, János meglepett. Meséltem neki, hogy valamikor szenvedélyes horgász voltam gyerekkoromben, de valahogy az utazások, tanulmányok már nem adtak lehetőséget e nemes és sokak által megvetett (itt főleg a házasságból szökő férfiak és asszonyok viszonyára gondolok) hobby gyakorlására. Azonnal kaptam az alkalmon. A lehetőség lángra lobbantotta a bennem csendesen szunyókáló tüzet, és már reggel korán, vekkeróra nélkül ébredtem, fokozott izgalomban várva a többiekre.
Ez olyan urbánus horgászatnak ígérkezett, de kutya bánja, gondoltam, a lényeg maga a horgászat. Valami kisebb Torontó környéki tóra mentünk, ahol rengeteg a hal, főleg a „szemét” hal.
A pontyot Kanadában nem becsülik különösebben, ha már ehetnek lazacot, mondaná Ildikó, de lazacból nem lehet halászlét főzni, főleg olyan jót, aminek az íze most is a számban van. Ezért én nem is lazacra horgásztam, azt meghagytam a maciknak.
Fenéken horgásztunk, a legegyszerűbb csalival, giliszta komával, ízléses csokorba fűzve a horogra. Nagyokat kellett dobálni, akár ötven méter feletti távolságokra, hogy megfelelő helyre kerüljön a pontyokat is kellően irritáló, izgő-mozgó csali. Kukoricával azért nem próbálkoztunk, mert nem előre etetett helyre mentünk, csak úgy találomra, lesz, ami lesz, alapon. Fél óra sem múlt el, amikor a botom komoly rántást jelzett és én ijedtembe bevágtam. A rémület még csak ez után fokozódott, mert éreztem, hatalmas jószág akadhatott meg. Elszórakoztatott vagy fél órán keresztül, mire partközelbe sikerült húznom és János kellő szakértelemmel megszákolta. Aki valaha bárhol horgászott, az tudja mit jelent, amikor a hal kemény fárasztás után már a zsákmányszerzés ősi kategóriájába kerül. Magam is reszkettem, amíg a feszültség lassan átadta helyét egy különös nyugalomnak, ami végigáramlik az ember minden porcikájában és a győztest később vegyes érzelmekkel, olykor még lelkiismeret furdalással is emészti. A potyka kilenc és fél kilót nyomott. Nyálkás bőrét simogatva, ritka pikkelyeit külön-külön szemügyre véve pihegett a karomban tartva, nagy szemei szomorúságot sugalltak. Ma már biztoson visszaengedném a vízbe, had ússzon és éljen még sokáig, de akkor ezt nem tudtam megtenni. Halászlé lett belőle. Jó halászlé, olyan bácskaias.
Utána fogtam még kettőt, egy négy és fél kilósat, meg egy kétkilósat és azokat is, mint az ősember, zsákmányként kezeltem. Csak pucolásuk közben szidtam magam, hogy a telhetetlenég elveszi a józan észt, és ezzel büntet, mint egy kapzsi embert, aki meg is érdemli, hogy még az ujjait is összevagdossa az éles késel.
De történt itt még egy fontos említésre méltó eset, aminek János örült a legjobban. A negyedik hal, amit fogtam, számomra teljesen ismeretlen volt. Már akkor, amikor fárasztás közben kiugrott a vízből, nagyot néztem. Valamilyen finom húsú sügér volt, amit Kanadában is imádnak és ritka nagy példány, a maga két kilójával. János szépen mondta, hogy csak ezt az egyet vigyük haza, majd otthon megsütjük, de akkor miből főzök én halászlét?
Hol itt a Szőke Pista? Még nem tud semmiről, mert mi a horgászat után kerestük csak fel és elmeséltük neki az egészet. Akkor meg mérgelődött, hogy ő is szenvedélyes horgász és legközelebb ne hagyjuk ki az ilyen kalandokból, ha már így megleptük.
A következő történetben már vele megyünk horgászni, sőt a harmadik és utolsó esetben már velünk jön a CSIMI is, na meg a HARSÁNY Öcsi sem maradhat otthon.
