San Diego (Wikipédia)
Magunkra maradtunk, éhesen, szomjasan és tanácstalanul. Nem így terveztük, ez külön dühített bennünket. Végül elindultunk körülnézni, majd csak találunk valami HACIENDÁT, ahol megvacsorázhatunk. Ekkor tűnt fel, hogy a faluban semmilyen köztéri világítás nem létezett. Persze, hogy nem létezett, hisz áram sem volt. Csillagok vezettek bennünket bokáig érő porban, a vályogkunyhók között, kutyák mérges és népes csaholása jelezte mozgásunkat. Botorkáltunk így vagy negyed órát, amíg élő emberre akadva „megkérdeztük” van-e valahol valamilyen étterem a faluban? Érdekes, hogy megértette, mit akarunk, kézzel-lábbal mutogatva, majd szétzavarta a környékünkön morgó jószágokat és elindult velünk egy ház irányába. Megérkezve félretolta az ajtóra akasztott durva pokrócféle takarót és betessékelt bennünket egy gyéren pilácsokkal megvilágított nagyobb helyiségbe, ahol két asszony a nyitott tűzhely felett szorgoskodott.
Farkaséhesek voltunk mindhárman, így a „nagy” választékból maradt valami nem éppen étvágygerjesztő marharagu szerűség és a kihagyhatatlan TORTILJA. Nem mondom, hogy sokkal éhesebben távoztunk, mint érkeztünk, de sokat nem tévedek. A gyomrot csak lenyugtattuk, de felkorbácsoltuk a képzelő erőt, amely minden ilyen és hasonló esetre előrelátta a maga vészt jósló forgatókönyveit. Még a vizet sem ajánlották csak úgy meginni. Azt is legalább forralás után lehetett csak fogyasztani, aki merte, így maradt a hivatalosan palackozott változat, ami legalább megnyugtatta az embert. De megúsztuk a kalandot. Senki nem betegedett le, sőt még a kutyák se martak szét bennünket a visszafelé vezető úton, habár fenték ránk fogaikat. Mi meg szedtük a lábunkat, mint akiket zavarnak, fél szemünket mindig valamelyik közelebb merészkedő jámborra meresztve. Lehet az is, hogy a kutyák jobban féltek tőlünk, mint mi tőlük, csak ezt nem mondták, vagy mi nem értettük meg. Így jól el voltunk, amíg végre ráleltünk a vaksötétben tehetetlenül veszteglő járgányunkra, legnagyobb kincsünkre, ahol már oltalmat éreztünk minden ránk leselkedő külső veszéllyel szemben.
Reggel korán dörömböltek az ajtónkon, és amikor felugrottam, hogy lássam, mi történik, egy szívélyes mosolygó arc nézett rám az ablaküvegen keresztül. Ő volt a mester, aki már korán kelt és nekilátott, hogy a rá váró feladatot szakszerűen megoldja. Először kinyitotta a kerítés egy részét, ami olyan kapuszerűségnek tűnt és közösen betoltuk a járgányt az udvar közepére. Akár nevezhetném roncs telepnek is a látványt, ami ott fogadott, de más választásunk nem maradt. Amikor megláttam, hogy az egyik kutya szájából vette ki a csavarhúzót, amit éppen keresett, már hangosan nevettem. Ilyen nincs, még a mesében se, de itt a szemem láttára történik mind ez, hát elhiszem. Amikor leszerelte a hűtőt, csak akkor néztem nagyot. Valami fújtatószerűséggel, mint a kovácsműhelyekben szokás, operált a mi mesterünk, és cinezett. Egy óra múlva már a vizet töltött az összetaknyozott hűtőnkbe, és intett, mehet a próba. Minden elsőrangúan működött, a kis piros lámpa sem villogott vészt jóslóan, és ez megnyugtatott. Amikor az első néhány métert gurulva is megtettük, szaladt utánunk és magyarázta: „TERMOSTAT NO BUENO…IN SAN DIEGO…” Értettem, azt ott cserélni kell, de azonnal, különben szétmegy a munkája. Sőt! A motort nem szabad leállítani, még véletlenül sem. Ezt addig magyarázta, mutogatva, amíg világosan nem értettük, és tudtára adatuk, nincs azaz isten, akinek mi a motort leállítjuk. Csak a megfelelő szervizben, ahol minden feltétel adott. OK? OK! Minden OK. De jó, hogy ezt az OK. Valaki feltalálta. Nélküle leállna a világ. Mennyit fizettünk? Öt kemény dollárt. Ő is boldog volt és mi sem panaszkodtunk. Hatalmas hajbókolások és köszönések közepette a kutyák is kikísértek bennünket a faluból. Rövid poroszkálás után kiértünk a főútra és BACK TO USA irányba fordítottam kocsink rúdját. Érdekes, mikor az embert nem húzzák egy, két méteres kötéllel, milyen más minden. Meglepően gyorsan elértük a határátkelőt és ott hatalmas káosz várt ránk. Csak araszolgattunk a sok autó között és ez bizony a hűtővizünket nagyon gyorsan felforralta. A piros lámpácska már megint pislantott. De csak elértük a hivatalos személyt, ez esetben a VÁMOST.
„Motort leállítani!” – hallom a parancsszót, mire megpróbálok válaszolni, hogy…
„Motort leállítani!” – szólt hangosabban a vízfejű. Megint próbálkoztam, de…
„Motort leállítani!” –ekkor már ordított, és ha nem teszem meg, a következő lépésnek már a pisztoly került volna elő, és azon se csodálkozom, ha ott a helyszínen lelő. A motor leállt. Én kiléptem a kocsiból, és ekkor már láttam, hogy a mi összetaknyozott hűtőnk ismét szétnyílt, mint a rossz buksza a vásárban, hatalmas tócsát eresztve kocsink alá. Mutattam volna a VÁMOSNAK, de ő csak büszkén odavágta: „Ez őt a legkevésbé sem érdekli!”
De annál inkább, mi van nálunk. Mi lenne? Na, akkor mindent pakoljunk ki a megfelelő padra, amire rámutatott, és majd ő eldönti, mi van, és mi lehet nálunk. Sok mindent nem talált az ürge, de még az Amerikában vásárolt gyümölcsöt is elkobozta, ha már Mexikóba átrándult. Mikor végzett alapos és számára nagyon fontos munkájával, csak flegmán intett, hogy most már tűnjünk innen, de nagyon gyorsan. Mi meg csak néztünk, mint majom a moziban.
Arra már nem emlékszem ki tolta hármunk közül az autót és ki ült a kormánynál, de arra igen, hogy a labirintus, amin keresztül így ökörködtünk, jó néhány mérföld lehetett. Majd a tábla:
WELLCOME TO SAN DIEGO!
DE HOL ITT A SZERELŐ? Hamlet nem ezt kérdezte annak idején.
