Zajlott az élet, pörögtek az események. Nem volt idő unatkozni sem lustálkodni, amíg a zászlós és János eltűntek, mi néhányan tartottuk a frontot az oktatási központban, ahol mindig minden ragyogott. Főleg, ami óta én átvettem a közvetlen „parancsnokságot”, amivel a főnök távozása előtt felruházott. Magam is keményen glancoltam a padlózatot, súroltam, keféltem, töröltem a bútorokat, a berendezést, a hatalmas ablakokat, nehogy panasz érje a ház elejét. Ahogy felénk szokták mondani. Mint ha különös előérzet súgta volna, valami rendkívüli eseményre várunk, csak nem tudunk róla.
Péntek reggel, korábban a szokásosnál, megérkezett a zászlós. Még jó, hogy időben felkeltem, és azonnal elrejtettem alvó, háló részlegem darabjait, a matracot, pokrócokat, párnát, mert ha azt meglátja, hogyan él ott katonája, akivel meg van elégedve, bizonyára szétrúgja hátsó fertályomat, függetlenül eddig elért eredményeimtől, hozzáállásomtól és egyebek. Nem szólt ő kettőt se, mi készülődik, csak kilenc óra előtt arra lettem figyelmes, hogy szinte minden tiszt az oktatási központ felé igyekszik, amíg én előtte éppen söprögettem, közben gyönyörködve a hétágra fejlődő befüvesített parkomban. A tisztek között érkezett az én kapitányom, századparancsnokom is, akit már nem láttam az óta, hogy engem elengedett, amikor erre kértem. Ez felettébb gyanússá fokozta a helyzetet és a kíváncsiságom. Majd jött a brigádparancsnok, a tisztek tisztje, talán az egyetlen igazi katona, lélekben, aki annak idején személyesen szabadította fel Triesztet. A tankja, mellyel arra kószált, most a kaszárnya bejáratánál díszeleg, utalva minden áldott nap e hőstettre, na meg a tényre, hogy vele még véletlenül sem érdemes packázni. Csöndben, szó nélkül bevonultak mindannyian a hatalmas előadó terembe és magukra csukták az ajtót. Gyanús volt ez nekem, semmi tréfa, semmi viccelődés, mindenki adta a halál komolyat. Én meg elindultam a három hatalmas szemetes konténer irányába, amolyan kísérleti, felfedezőútra, ami nem messze a saját parkomtól, az egyik épület háta mögött élte a maga unalmas életét. Ott még soha nem jártam. Csodálkoztam is, hisz már olyan rég óta szolgáltam a hazát. Amikor elkezdtem a konténer tetején turkálni, kezembe akadt egy teljes vekni kenyér. Azonnal kivettem és a másik tetejére helyeztem. Majd ezen felbuzdulva kibányásztam egy teljes evőeszköz készletet, kés, villa, kanál, tányér. Ezeket a kincseket is a kenyér mellé helyeztem, és már kezdtem egy sajátos tárlat gondolatával foglalkozni, amikor néhány vastag, téli zoknira, majd katonaingre leltem. Ez nem lehet igaz? Morfondíroztam magamban. Abban az időben, a nyolcvanas évek elején, nálunk, még a vízcsapból is a stabilizációs, racionalizációs gazdasági reform eszméje bugyogott. Itt meg egy egész vagyon a szemétben? Csak úgy, felelőtlenül kidobálva. Ötletem tovább fűztem, könnyűipar, nehézipar, szolgáltatások, és az ereklyéket így csoportosítva, már ott tartottam, hogy ezt megmutatom a brigád parancsnokának. Lássa ő is, saját szemével, hogy mi folyik itt, amíg mi csak dumálunk! Nehéz milliárdok a szemétbe kidobva. Még a hadseregben is? Akkor mi lehet a civil életben?
Szomorúan indultam el vissza az oktatóközpont felé, ahol éppen dohányzó szünetet tartva, megpillantottam századparancsnokom, aki magányosan félrehúzódva a többiektől, idegesen szívta cigarettáját. Tisztelegtem neki és megkértem, jöjjön utánam, mutatni szeretnék neki valamit. Ő meg, hogy az unalmas idő is gyorsabban múljon, vette a lapot és követett. Amikor a feldíszített szemetes konténerek elé értünk, rámutattam a kiállított tárgyakra és megjegyeztem:
„Kapitány elvtárs, szeretném, ha raportot kérne a brigádparancsnoktól, hogy neki is megmutassam legújabb felfedezésem. Egy szerény kiállítást rögtönöztem itt, az elmúlt fél órában.” –mutogatom a kiállított darabokat, és látom, hogy arca hol elvörösödik, hol elzöldül, majd ellilul és megszólal:
„Ferenc ez szóba se jöhet! Felejtsd el! Azonnal! Ha ezt az ezredes látná, mi, a teljes tisztikar, egész hétvégére be lennénk zárva ide a kaszárnyába, hallgathatnánk hetvenkét órán át a süket dumát.” –hadarta egy szuszra, ahogy a száján kifért, majd hozzá tette: „Fogalmad se nincs róla, ki a mi brigádparancsnokunk, és annak örülj, még meg nem tudod. Ez itt nem tréfa, szóba se jöhet. Még valakit felköttet, ha nem kap azonnal agyvérzést.” –ezzel el is indult vissza a tanácskozásra, és útközben megjegyezte, hogy most készítik elő a nagy, háromhetes, brigádgyakorlatot. Majd el is tűnt a bejárati ajtó mögött, amíg nekem leesett a tantusz. Ezért ekkora itt a nyüzsgés. Ezért tűnt el a zászlós és a János is. De hova? Ezt még mindig nem sejtettem.
Magamba mérgelődve, elindultam a menzára ebédelni. Kiállítás nem lesz. A felelőtlen pazarlás annál inkább folytatódik. Majd eszembe jutott, hogy a világot még nem váltották meg, tán nem hiszem, hogy ez nekem sikerülhet? Eltöltöttem így egy órát az ebédlőben, mert nem volt hova sietnem, birodalmam megszállta a tiszti kar, ilyenkor nem ártott távolságot tartani. Majd csak befejezik, haza mennek hétvégére és kezdődhet az én életem. Már két hónapja, hogy egyedül járok ebédelni is, és amikor az ügyeletes tiszt megkérdezi: „Te, melyik egység? Egyedül?” –rutinosan válaszolom, „a szemetes brigád, OOUR ZA ĐUBRE!”, majd legyint egyet, hogy mehet a bolondja, én meg megyek is az utamon. De ahogy megebédeltem és kiléptem ismét a szabad, tiszta hegyi levegőre, az ördög csak nem hagyott nyugodni. Sajnáltam rendhagyó kiállításom, csak így két személy által szemrevételezve, elsikkadni. Ez fiaskó. Abban a pillanatban, amíg én így eszem magam legbelül, a másik dombtetőn meglátom a brigádparancsnokot és helyettesét, lassan lefelé bandukolni a parancsnokság épülete irányába. Vége az értekezletnek, fut át agyamon. Majd, mint egy megszállott, ma sem tudom, hogy miért, még ha magyarázatot fabrikálok is, akárhányat, elindultam a parancsnok irányába. Át a völgyön, fel a dombra, ahol útját keresztezem. Közismert volt a kaszárnyában, hogy ha a parancsnok ki tette lábát a parancsnokságról, akkor, aki élt és még mozgott, pillanatok alatt eltűnt a szeme elől, mint ha föld nyelte volna el. Ez vonatkozott tisztre, katonára, de talán már a rovarok és madarak is vették a lapot. Ezért volt rettentően feltűnő cselekedetem, mert ahogy közeledtem a parancsnok és helyettese felé, már mindenki, aki tehette, kitért útjából, levegőt se véve. Neki is feltűnhetett ez fura jelenet, mert mielőtt átvágtam volna előtte az utat, már ránézett árnyékára, aki mindenhova követte, az alezredesre. Két méterre tőlük léptem fel az útra, melyen ők haladtak, és haptákba vágva magam, tisztelegtem:
„Ezredes elvtárs, jelenteni szeretnék Önnek!” –hagyta el számat a már végképp visszafordíthatatlan szó, mely a végén bele is remegett. Most vagy ráfázok egy életre, vagy, lesz, ami lesz. Megálltak. Egymásra néztek. Gondolom, megfordult mindkettőjük agyában, holnap Ljubljana, pszichiátria, megérkezett az újabb páciens.
„Ilyen sürgős az ügy katona? Miért nem jeleneti a közvetlen feljebbvalójának, az itt a rend.” –hallottam a nekem feszülő mondatokat, láttam a villanó szemeket, majd kivágtam számon:
„Általános társadalmi érdekről van szó, ezredes elvtárs!” –amikor ez a mondat elhagyta számat, ők megint egymásra néztek, majd értelmezve a különös kelepcét, a parancsnok döntött:
„Kövessen katona, a parancsnokságra!”
Életem leghosszabb kétszáz métere következett, melyet úgy tettünk meg hármasban, hogy én haladtam előttük, két méterrel, ők követtek engem. Nehogy közben elszökjek, mert még az is megfordulhatott, így ismeretlenül a fejükben. Amíg így haladtunk, láthatatlan szemek sokasága szúrta hátam, mert a ritka jelenetet minden időközben megbúvó katona, vagy tiszt, biztonságos távolságból figyelte, erre mérget vettem. A parancsnokság épületébe belépve, az ott szolgálatot teljesítő tisztek a folyosókon haptákba vágták magukat és fel is akadtak a szemek, látván, ahogy egy közönséges baka vezette a különítményt. Ezt a jelenetet végkép senki se értette. Már én sem, de vittek a lábak egészen a parancsnoki kabinét bejáratáig. Ott az ezredes pihenjt vezényelt, és megkért, hogy várjak, majd eltűnt a párnázott ajtó mögött. Jó tíz perc telhetett így el, amíg én ott szemlélődtem, teljes magányomba süppedve, ami örökkévalóságnak is tűnt, amikor kinyílt az ajtó és megszólalt a parancsnok.
„Fáradjon be, katona!” –befáradtam és magam sem tudtam, hogyan tovább, mi legyen a pontos forgatókönyv? Azt sejtettem, hogy itt, ha nem vágom ki magam, mehetek Ljubljanába, vagy a hadbíróságra, jobbik eset, a rosszabbik, az elmevizsgálat. Körülnéztem a parancsnoki irodában, miután becsuktam magam mögött az ajtót. Ketten voltunk. Ő hatalmas íróasztala mögött ült, én az előtt álltam. Vigyázban. Majd elhangzott a pihenj, alig vártam. Jött a kérdés. „Mi lehet, azaz általános társadalmi érdek, amely halasztást nem tűr?”
„Parancsnok elvtárs, én a mai napon rendeztem egy rendkívüli kiállítást a konténerek árnyékában, amíg önök üléseztek.” –fogtam hozzá őszintén a mondandómhoz, mert csak ebben a változatban bízhattam, ha már elkezdem. Meghallgatta negyedórás kis előadásom a stabilizáció, racionalizáció és közben bort iszunk, vizet prédikálunk, témában, melyre bátran felhívtam figyelmét azon óhajommal, hogy mehetünk szemrevételezni is a helyzetet. Gondoltam a kiállított darabok még mindig ott vannak, ahova én tettem. Ha esetleg még mélyebben is belenyúlunk a szemétbe, ki tudja, milyen érvek bukkanhatnak elő. De nem kellett sehova se menni. Végighallgatott. Majd rendbe rakott, mint katonát, és közölte, hogy látja rajtam tisztes polgári neveltetésem, aminek örül. De mind erről, amiről beszéltem neki, tudomása van. Már rendelt is szelektív hulladékgyűjtő konténereket, ami természetesen, csak részmegoldás. Szerintem akkor ezek voltak az első ilyen jellegű hulladékgyűjtők az egész Balkánon. De, hogy nyoma maradjon:
„Katona, két előadást fog tartani a felvázolt problémáról az egész brigádnak, amint befejeződött a hadgyakorlat. Ezt napi parancsban hirdetem ki. Minden tisztnek és katonának kötelessége ezen az előadáson személyesen részt venni. Mivel a színházban egyszerre csak fél kaszárnya lehet ott az előadásán, ezért keddet és csütörtököt jelölöm meg, délután ötórai kezdettel. Értette?”
„Értettem!” –majd utamra engedett.
Ahogy a parancsnokság épületét elhagytam, még ma is hátamon érzem a szemeket, melyek utamra kísértek. Az előadásokat időben megtartottam. Hogy örült-e valaki a kiállításomnak? Erről csak annyi maradt meg bennem, hogy a hátralévő szolgálatom idején már nem csak a katonák kerültek el nagy ívben, hanem a tisztek is, egy életre. Már féltek az esetleges találkozástól, mint egyszerű emberek a bolondtól. De én jól éreztem magamat. Szabad voltam. A legszabadabb.
