Egy jó hónap kemény munkával az ember komoly tekintélyre tehet szert még a seregben is. Utána már lazíthat, ha akar, de nekem nem ez volt a szándékom. A századtól megszabadultam minden téren, hisz ahogy az öreg katonák leszereltek, nálam is kialakult az a helyzet, hogy az oktatóközpontban én lettem a „legöregebb”. Az is voltam, koromból kiindulva, de ehhez még hozzácsapódott az ott eltelt szolgálati idő. Én maximálisan meg voltam elégedve helyzetemmel. Nappal a parkom körül sürögtem, forogtam, lapát, seprű, talicska mindig kezem ügyében és rendet tartottam. Szedtem a szemetet, egyedül, míg több százan szemeteltek. Semmi gond, mondogattam, ha ti győzitek, én sem adom alább, legalább értelmet adok itteni létezésemnek, és töretlen hittel, mások számára megszállottan, és természetesen címkézve, hol idióta, hol csak szimplán hülye ember voltam az elmaradhatatlan nemzetiségemre vonatkozó meghatározóval. Hülye magyar. De ez engem egyáltalán nem zavart. Három órakor már az én birodalmam az olvasás, tanulás, kultúra fellegvárává alakult át, ahol rendszeresen megjelent bosnyák és zsidó barátom, kikről majd külön is írok, mert nélkülük ma sokkal szegényebb lennék.
Az egyik reggel arra lettem figyelmes, hogy egy fiatalabb katona a parkom körül ólálkodik, mint egy menhelyet keresve a reggeli szokásos csapat eligazítás és kötelező tornagyakorlatok elől szökve. Odamegyek hozzá, érdeklődöm, hova való és miért bujkál? Majd az egyik, éppen kezembe lévő seprűt nyújtanám felé, hogy ha már ott van, segítsen a munkában. Mikor ezt a közeledést észlelte, és látta, hogy nem viccnek (én magam terápiának) szántam, akkor, mint az ördög a tömjéntől futott el a kinyújtott seprűnyéltől és az óta nem láttam többet az ürgét életemben. Engem már jobban került, mint az egész hadsereget. Később már arra is figyelmes lettem, hogy még a tisztek se találkoztak velem szívesen, szemtől-szemben. De ez egy másik történet. Most jöhet a Csiga esete.
BAJIC zászlós elvtárs, általában péntekenként, mielőtt a hetet lezártuk volna, mindig kitalált valamit. Általában jó dolgokat. Így hazaindulóban a műszakból, szól nekem, hogy a hétvégén nézzek már körül az egységekben, és kerítsek egy ide, közénk való katonát. Ezt már előző előadásomban is említettem, de hogy folyamatos legyen a történet, nem árt néha ismételni sem. Köztudottan fogalmazva, ismétlés a tudás atyja.
Gondolkozom, tehát még vagyok, ki is lehetne a megfelelő személy erre a kiváltságra, amikor beugrik Csiga a képbe (ez a beceneve még ma is), aki a felderítőknél szolgált, közvetlen a szomszédomban. Mikor megérkezett a „falumból”, azzal a generációval, kik először októberben kaptak behívót, miután befejezték a középiskolát. Ő nem volt a diákom, igaz akadt a seregben olyan is, akit még otthon tanítottam, de a választásom könyörtelen maradt. Csiga és kész. Ő jöhet. Beszélek vele, volna-e kedve átjönni hozzánk dolgozni, mire ő, bolond vagy, már hogyne mennék, nagy örömmel. Ez lerendezve. Hétfőn jelentem a zászlósnak, hogy megtaláltam a megfelelő személyt, és ha neki se nem lesz kifogása, jön a hivatalos felkérés a századparancsnoknak. Általában egy zászlósnak soha nem mondanak ellent a seregben még a sokkal nagyobb rangban szolgáló tisztek sem. Hogy miért? Ezt tudja mindenki, aki valaha katona volt. Aki meg nem, az most megtudja. A zászlós általában mindig olyan fontos szerepkört tölt be a seregben, amitől mások függnek, és mivel ő már nem haladhat a ranglétrán tovább, bekeményít, ha éppen olyanja van. (Altiszti rangok legmagasabb foka, maradjunk ennyiben.)
Hétfőn reggel jelentek. Megtaláltam a megfelelő személyt zászlós elvtárs, de van egy nagy hibája. Mire ő rám néz, mint aki nem érti és visszakérdez:
„Mi az a hiba?”
„Magyar gyerek. Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy privilegizálom a sajátjaimat.” –mondanám tovább, mire ő:
„MA GLONI SE U P. M. –u, Ferenc, DOVEDI GA!” –lefordítva még annyit hozzáteszek, őt valóban nem érdekelte, hogy ki milyen nemzetiségű, csak jó katona legyen. Még hitt valamiben ez a jó ember. Azonnal Csigáért küldött, azzal a megjegyzéssel, hogy majd ő, még én odaérek az egységébe, előkeríti telefonon a parancsnokát, és lerendezi az ügyet.
Csigával boldogan ballagunk vissza az oktatóközpontba, ahol formálisan bemutatom, és már ketten megyünk húzni az „igát”. Elmagyarázom neki, mi a dolgunk, hol, mit talál meg a szerszámok közül, és nekiesünk a munkának, ami természetesen bennünket felszabadít. Örömmel dolgozunk. Közben gyönyörködünk a viruló parkomban. Már virágok is kerültek a megfelelő helyekre. Élünk, mint hal a vízben.
Másnap reggel, meglepetésként hívat a zászlós. Ez nem volt külön szokása, nem is tudtam hirtelen hova tenni?
„Ferenc, ma lemész a sportpályákra, és mától kezdve a délelőttöket ott töltöd. Te adod ki a különböző sportfelszereléseket, labdákat és te szeded össze azokat az egységektől, akik órarend alapján be vannak osztva arra a napra, amikor jönnek sportolni. Érthető?” –mondta egy szuszra végi mondandóját, amíg én köpni-nyelni nem tudtam. Majd megszólaltam:
„Zászlós elvtárs, majd a Csiga lemegy a sportpályákra. Én a parkot szeretném tovább ápolni”
„Szóba se jöhet! Te mész le!” –volta kíméletlen és határozott, már parancsnak is rémlő válasza. De én még mindig megkockáztattam egy miértet, hátha segít?
„Azért te mész le a sportpályákra, mert én amióta a seregen vagyok, ilyen emberrel még nem találkoztam, mint te. Te vagy az egyetlen katona az én karrieremben, akit nem kell ellenőrizni. Erről az elmúlt egy hónapban meggyőztél. Én állandóan ellenőriztelek, de már belefáradtam. Látom, túljársz az eszemen, így te mész le. Punktum. A Csiga meg itt lesz a szemem előtt, a központban, a parkot rendezi. Őt figyelem. Téged nem kell figyelni. Te valóban kilógsz a sorból.” –tette volna hozzá dicsérve, de lehet, hogy nem akart megbántani, azzal, hogy ő még egy ilyen bolonddal nem találkozott, amióta a hazát szolgálja. Legbelül lázadozva kuncogtam, de elindultam egy kulccsal, amit közben a kezembe nyomott, hogy újabb küldetésem teljesítsem. A kedvenc talicskám magam előtt tolva, benne a lapátom és seprűm, megérkeztem a kétszáz méterrel távolabb elterülő sportpálya központba, amit már az oktatóközpontból nem lehetett szemmel követni, mert az egyik domb teljesen eltakarta a kilátást.
Ekkor jöttem rá, hogy a szabad élet igazából, még csak most kezdődik számomra. Ha verőfényes nap volt, azért, ha éppen hétágra szakadt a tavaszi eső, akkor meg azért. Félúton, a velem szembe közlekedő tiszteket, talicskámat előttem tolva, meg-megkérdeztem, hogy ők boldogok-e? Nem értették a kérdést, sokan. De én megnyugtattam őket, ERICH FROMM éppen aktuális könyvével a kezemben, hogy én nagyon boldog vagyok. Ezt sem értették. Később már elkerültek, ha megláttak. Csak mosolyogtam rajtuk. Hova szöktök? Nem lehet megszökni!
Bővebben a nagy tanítóról:
