Aki látta a filmet és netán a könyvet is olvasta „Száll a kakukk fészkére”, azonnal beugrik neki a néma indián, mint az egyik főszereplő és a talány is. Aki nem látta a filmet és nem olvasta a könyvet, fogjon hozzá gyorsan, még nem késő.
Ötletem nem volt eredeti, magam is a filmből loptam. Eredeti ötletek Nietzsche után, szabadon, létezhetnek egyáltalán? De most nem is ez a fontos kérdés hanem, hogyan szabaduljak meg az egységemtől úgy, hogy még közben „ott” is legyek és szabad.
Ehhez el kellett telni egy bizonyos időnek, amit én becsületesen letudtam, ez a kiképzés időszaka. Mivel ilyenkor peregnek az események, tesznek róla, kiknek ez a dolguk, magam sem unatkoztam. Ezután jön a seregben egy olyan időszak, amit ha nem elég kreatív az ember, nagyon nehezen él meg. Öreg katona, és legtöbbször csak ténfereg, unatkozik, várja, mikor múlik már el a rá kiszabott idő, és az ilyen formában ólomlábakon jár, és borzasztó. Ezt én a következő módon oldottam meg az egyik mosolygós február péntekjének koradélutáni napján, amikor megleptem a vadonatúj, hatalmas oktatóközpont parancsnokát:
„Zászlós elvtárs! Szeretnék itt dolgozni, az oktatóközpontban. Maga is meg lesz velem elégedve, meg én is magával!” –vágtam ki mondanivalóm katonásan, tisztelegve és halál nyugodtan vártam válaszát. Ő rám nézett meglepődve, majd néhány „hosszúnak” tűnő töprengő pillanatig elmélázva jelezte: „Rendben, hétfőn nyolckor jelentkezz itt nálam, munkára.”
Nagyon gyorsan eltűntem szeme elől, nehogy időközben meggondolhassa magát, és amikor már láthatatlan és hallhatatlan távolságba kerültem, hatalmas boldogság tört ki belőlem, melynek kellően hangot is adtam a szlovén dombok között, amíg századomhoz és annak parancsnokához siettem, mert ő még keresztbe tehet, ha úgy dönt. Őt meg, mint már jeleztem, nem volt egy könnyű feladat el vagy utolérni, akár a kámfor, mindig eltűnt. De akkor szerencsém volt. Még MIRKO barátommal beszélt, akit időközben mindannyiunk legnagyobb meglepetésére ĆATOVA nevezett ki, helyettem, amit én nem bántam igazán, de meglepődtem. Ez inkább nekem való „küldetés” lett volna, de bennem nem bízott a kapitány. Gondolom, átolvasta paksamétámat, amit jellemrajzként időben megkapott a falum elöljáróitól, és így ő döntött. Helyettese, amikor ő nincs a században, a csöndös makedón srác lesz. Ezt az alattvalói tiszti karával is tudatta. „KAD JA NISAM TU, MOJ ZAMENIK JE VOJNIK, NASTOVSKI MIRKO! JESTE LI RAZUMELI?” „JESMO!” –vágták rá egyszerre az alárendeltek, és még, mint ha örültek is volna a helyzetnek. Így a felelősség már nem az övéké. Most ezt az embert, agyafúrt a javából, kell nekem meggyőzni, hogy engedjen el a századból. Ha ezt elérem, nincs már több puska, bakancs, ügyelet és egyéb, annál több szabadság.
„Kapitány elvtárs!” –pattantam elé, ahogy lábát az irodájából kitette, „Fontos mondanivalóm van.”
„Kísérj el a kapuig, és közben mondhatod, ha már ilyen sürgős, hogy hétfő reggelig nem várhat.” –válaszolta kajánul és már kapkodta is lábait a dombról lefelé vezető meredek úton. Mielőbb ki ebből a kaszárnyából, gondolhatta, mikor már délután fél három körül járt az idő. De nem szeretett a kerítésen belül lenni. Ebben a „sportágban” rávert minden katonájára. Ezt én nagyon jól láttam már az első héten, és ő is pontosan tudta, hogy olvasom még a gondolatait is. Ezért nem lettem én írnok. A helyettese! Még csak az hiányzik. Gondolhatta magában ő is, hogy ezt az ürgét nekem kelljen ellenőrizni. Akkor itt ülhetek egész nap a században. Ki tudja, mikor, mit talál ki?
„Kapitány elvtárs! Most beszéltem az oktatóközpont parancsnokával, BAJIĆ zászlóssal, és szívesen lát hétfőtől a „sajátjai” között, az oktatóközpontban.” –hadartam egy szuszra, ahogy kifért a számon, mert tudtam, hogy sorsom most dől el. Ahogy meghallotta, amit mondtam, megállt, rám nézett, majd a következőket válaszolta: „Egy feltétellel elengedlek. Ha nekem, a századnak, amikor szükségem van rá, oktatótermet biztosítasz!” –ma is előttem az a rafinált mosoly, amely arcára ekkor kiült és várta erre, mit lépek? Vele minden találkozás egy lelki sakkjátszma volt. „Természetesen, ez magától értendő.” –válaszoltam nyugodtan, mint aki biztos magában, na meg, mit veszíthetek, ha már egyszer elenged.
„Jó, mehetsz, de ha elbaltázod, csak egyszer is, jössz vissza azonnal, és a csizma még sokáig fogja törni a lábad. MIRKOVAL intézd el a többit. VOJNO!” –és már húzott is el, mint a vadlibák, mert így is néhány perccel többet volt ott, ahol nem szeret. Ezt mindketten nagyon jól tudtuk, már ekkor.
Madarat lehetett velem fogatni. Még leadtam a feleslegessé váló „kincstári leltárt” drága barátomnak, fütyörésztem, énekeltem. A boldogságtól ordítani tudtam, és ordítottam is, nem feltételes módban, mint a nótában, és ezt sokan a századból nem értették. Nem is kötöttem az orrukra. Majd megtudják, ha már nem leszek itt, közöttük, ahol a két, sőt három karnyújtásnyi szabad területért, élettér, még nekem is keményen meg kellett küzdenem, hiába voltam korban is a legöregebb a században.
Hétfőn reggel nyolckor már nyugtalanul vártam a zászlós elvtársra, ahogyan megbeszéltük.
Jött is nagy sietősen és már a bejárati ajtó előtt megállt, körülnézett, majd szélesre tárt karokkal mutogatni kezdett a hóolvadás után száradó területre, mely az oktatóközpont előtt terült el.
„Ide egy parkot képzeltem. Fel kell ásni, elgereblyézni, és ha az időjárás engedni, fűmaggal beszórni.” –csak úgy pattogtak szavai.
„Szerszám van?” –kérdeztem vissza határozottan.
„Amennyit csak akarsz:” –válaszolta és már vezetett is egy raktárhelyiség felé, ami az épület hátsó oldalán volt berendezve, amolyan kézi szerszámos raktárként. A lakat kattant a kulcs már a kezemben, az ajtó kitárva. Válogathattam az ásók között. Közben a zászlós elvtárs egy nagy gombolyag madzagot fogott kezébe, néhány karót a másikba és már indult is, pontosan kijelölni az ásandó területet. Én utána a megfelelő eszközökkel és már kezdtem is ásni a laza földet, melyet most egészen könnyű volt kifordítani. Ez meg is lepett. Ideális időjárási körülmények lehetővé tették, hogy haladjak is, még ha néha kőre találtam, amit közben kidobtam egy kupacba, ahol szépen szaporodott annak nagysága, mutatván munkám eredményét. Délben már a Nap is hétágra sütött, még kellemesebbé téve a fizikai munkát. Szépen elgereblyéztem a felásott és kijelölt részt és arra lettem figyelmes, hogy az irodája ablakából a zászlós elvtárs engem néz. Majd kijött, hogy közelebbről vegye szemügyre elképzelését parkjával kapcsolatosan. Amikor oda lépett mellém én megjegyeztem:
„Szerintem ez így kevés. Legalább még egyszer ekkora területet kellene befüvesíteni, hogy ez jól mutasson itt a bejárat előtt. Végig kellene parkosítani az egész épület előtti részt hosszában és szélességében annak a dupláját, amit kijelölt.” –mondtam neki, mint egy kertészmérnök, aki már akárhány parkot kreált eddigi élete során. Rám nézett és elcsodálkozott. „Ezt komolyan gondolod? Van kedved hozzá?” –szegezte nekem kérdéseit.
„Miért ne lenne? Ez lesz a legszebb park Szlovéniában.” –próbáltam tréfálkozva megnyugtatni.
„Rendben, rád van bízva. Akkora területet ásol fel, amekkorát jónak vélsz. Ha kell segítség, szólj. Van itt még néhány léhűtő, őket is kikergetem ide melléd, ásni.” –válaszolta komolyan és már ment is volna dolgára, de én utána szóltam.
„Segítségre nincs szükségem. Szívesebben ások itt egyedül, mert akkor csak egyszer kell jól megoldani a problémát.” –válaszoltam neki, ő meg bólogatott. Értette a célzást.
Másnap felástam a maradék területet és egy nem szabályos teret kreáltam a leendő parknak, bízván a zászlós ízlésében. Harmadnap, mivel az időjárás kedvezett, kora tavaszi melegségre ébredtünk, a fűmagot is elszórtam, amilyen sűrűn csak tudtam, majd az egészet lehengereltem, egy igazi nagy hengerrel, mert az is került közben. Jött a locsolás időszaka, közben elmúlt három hét és fűmag gyönyörűen kikelt. Megérkezett az igazi tavasz és az első fűnyírás váratott magára. Péntek délben magához hívatott a zászlós elvtárs.
„Ferenc most elmondok neked valamit.” –fogott hozzá komolyan, mert ő ritkán tréfálkozott. Nem volt rá jellemző. „NE ZNAM STA MI JE BILO TOG PETKA, KAD SI SE JAVIO NA „POSAO”, ALI ZAMALO DA TE NISAM OTERAO U P**** M*******! DANAS BI MI BIO ŽAO. TO JEST NE BIH NI ZNAO, KAKVU GREŠKU BIH UČINIO.” –majd folytatta, hogy a hétvégén kerítsek egy idevaló katonát, mert néhányan leszerelnek, és én egyedül nem győzöm a parkot is rendezni, meg a benti dolgokat takarítani. Bólintottam. Ekkor már derengett, hogy nem dolgoztam hiába. A park „csodája” a főparancsnokságig jutott. Jöttek is a tisztek szemrevételezni, majd délután fél három körül, amikor mindenki már, a zászlós is, haza felé tartott, én elfoglaltam több száz négyzetméteres „birodalmam”, az egyik oktató termet berendeztem háló, dolgozó, társalgó és könyvtárszobának, ahol csak azok a barátok fordulhattak meg, akik személyiségükkel, jóságukkal kiérdemelték, hogy karnyújtásnyira legyenek tőlem.
Vagy nem ezt mondtam volna legelőször a zászlós elvtársnak? Ő is és én is meg leszünk elégedve, ha én itt dolgozhatok.
A lenti linkek segíthetnek azoknak, akik a könyv, vagy a film után érdeklődnek:
