Ma is tartom magam ama tapasztalati felismeréshez, hogy a katonaság egy hatalmas életiskola, ahol az ember rengeteget tanulhat, vagy butulhat, attól függően, hogyan áll hozzá. Nem maradhattam én sem e szabály alól kivétel, így mivel nem volt kedvem a butuláshoz, hozzáfogtam a tanuláshoz. Az első tanítóm egy fiatal BRCKO környéki boszniai suhanc volt, aki VINKO névre hallgatott, és már másnap, amikor felébredtem, kipihenve az út fáradalmait, azt szajkózta naponta többször a fülembe: „Holnap megyek haza, holnap megyek haza. Én holnap haza megyek.” Először azt gondoltam, rám érti ezt a sajátos megfogalmazást, majd rövid magyarázkodás után megértettem, ez eszébe sem jut, ő önmagára gondol. Ö holnap már megy haza. Látva, hogy halál komoly elhatározása, azonnal el is köszöntem tőle, le ne maradjak valami fontos eseményről. Még elkerüljük egymást, amikor elindul és én, éppen nem leszek ott. Égszínkék szemeit és szőke üstökét ekkor felemelte, majd rám nézett, mint aki jövőbe lát, és csak annyit mondott: „Meglátod.”
Ő nevezett el UČO –NAK, szerbesen hangzó, tiszteletbeli tanítónak. Végig így hívott, amíg együtt szolgáltuk a hazát. Később már rám ragadt, én meg nem ellenkeztem. Ahogy múltak a forró nyári napok, mi egyre többet izzadtunk délelőttönként a legkülönfélébb fizikai megterhelésnek kitéve, csak hogy szokjuk, mint cigány a szántást, mert a végén még marad időnk arról is teljesen feleslegesen gondolkozni, esetleg van-e értelme az életnek? Ez a téma mundérba csomagolva nagyon veszélyes, így ettől kezdetben kíméltek bennünket is. Inkább ástunk a szlovén köves terepen, ami ha hiszik, ha nem, bizonyos idő után akár eufórikus sikerélmény is lehet. Főleg, ha már egy óra körül jár az idő, és mi lassan, az egész század, immár hullafáradtan hazabandukol, hogy megegye az aznapi fejadagot, mert a „szakácsok” sem hiába főztek. Nekik az a dolguk.
Elmúlt így velünk az első tíz nap, mi „fácánok” meg ismerkedtünk. A legkülönfélébb jellemrajzok bontakoztak ki, a Teremtő csodája karnyújtásnyira, ami ilyenkor a legidegesítőbb. Legalább két karnyújtásnyit engedélyezne. De az már luxus. Azt ki kell érdemelni, harcolni kell érte, néha fizikailag is, vagy valami furfang útján megszerezni. Ez a legelső lecke. Aki ezen túljut, kezdheti a következőt.
Az egyik reggel, indulás előtt tizedes elvtárs, amíg sorban állunk, mindenkinek kioszt két tár vaktöltényt, mert ma komoly gyakorlatra vonulunk. Lövészet lesz napirenden. Mellettem a sorban, VINKO mosolyog, amit én nem értek, hisz utáltam mindig a fegyvert, főleg a golyóval töltöttet, mert az még véletlenül is elsülhet. Néhány kilométer séta után megérkezünk a tetthelyre és kezdődik a lövészeti gyakorlat. Vaktöltényekkel. Először. Mindent aprólékosan elmagyaráznak a szakemberek, altisztek, nekik meg ez a dolguk. Kezdődik a durrogtatás, amit a többség nagyon élvez, mert az még nem jut eszébe, hogy gyakorlat után a puskák pucolását, olajozását kevésbé fogja szeretni, de kit érdekel ez, a csodás hangzavarban.
VINKO az egyik pillanatban hasaló helyzetéből felugrott és már célzott is a tizedes feje fölé, aki egy tíz méterről szemlélte a mutatványt. Ekkor elszabadult a pokol. Még egy lövésre már nem maradt ideje, mert többen rávetették magukat és kitekerték kezéből a fegyvert, majd jött a kíméletlen parancs: Sorakozó! Ő meg csak rötyögött, mint aki alig várta ezt a pillanatot. Szerencséjére nem verték meg ott a helyszínen, hanem elkülönítve a többiektől, a sor végén, olyan félig letartóztatott állapotban kísérték a századparancsnok elé, azonnali raportra.
„Miért tetted ezt?” –kérdezte a kapitány.
„Ilyen kedvem volt.” –hangzott a nyugodt és kimért válasza.
„Rám is lőnél, ha fegyver lenne a kezedben?” –kockáztatta meg a provokatív kérdést kajánul mosolyogva az előjáró.
„Lőnék én rád is!” –ment át tegező viszonyba VINKO, a katona.
Másnap irány Ljubljana. Pszichiátria. Viszik, hozzák VINKOT. Majd teljesen „leszerelve”, minden szíjtól és egyéb veszélyesnek tűnő kelléktől megfosztva még néhány napig ott lődörög közöttünk a kaszárnyában. Nem zárták fogdába. Hogy miért? Ma sem értem. Szabadon mozoghatott. Egyedül ment ebédre is, és amikor az ügyeletes tiszt megkérdezte, hova, hova, így soron kívül, még őt is arrébb tolta, minek áll az útjába. Lehetséges, hogy megfigyelték viselkedését akkor is, de erről én nem tudok. Katonai öltözete mindenre hasonlított, csak katonára nem. Szándékosan kitűrt és kigombolt ingben, lötyögő nadrágban, befűzetlen cipőben járkált le-fel, mint egy alvajáró, és csak azt harsogta: „Holnap megyek haza. Holnap megyek haza.”
Csütörtök este lehetett, amikor néhány katona társaságában a hegyek mögött lenyugvó Napot bámultam barakkunk előtt és elméláztam a szerencsémen. A kaszárnya dimbes-dombos volta azt az érzést keltette bennem, hogy nem vagyok soha bezárva. Kiláttam, ha az időjárás engedte, egészen a KAMNIKI Alpok vonulatáig, és ez mindig felemelő volt számomra. Már sötétedett, amikor egy hang megszólalt mellettem:
„UČO, beszélni szeretnék veled.” –fogta meg a vállam VINKO, és már húzott is arrébb a társaságtól. „Négyszemközt.” –tette nyomatékossá a többiek előtt, hogy még véletlenül se közeledjen közülük senki felénk, amikor egy tíz méterrel lejjebb lévő padon leültünk. Látni láttak bennünket, de nem hallhattak, és ez őt megnyugtatta.
„Tudod, hogy nem vagyok bolond. Te tudod. De most tanácsra van szükségem. Holnap visznek ismét Ljubljanába és eldől a sorsom. Mit tegyek?” –szögezte nekem a kérdést, ami zavarba hozott.
Majd öt perc alatt elmesélte fél életét, mint aki tőlem vár megértést, tetteire magyarázatot, talán még valami feloldozást is. Olyan érzés fogott el, mint ha pap lennék, és ő gyónni akar. Így tudtam meg tőle, hogy már tizenhat évesen megnősült, két gyereke van, az egyik akkor született, amikor a behívót kapta. Családfenntartóként a környékbeli áramelosztó állami cégben a magasfeszültségű vezetékek karbantartását végezte a hegyek között. Veszélyes munka, mondta, de jól megfizetik, és a gyerekeknek minden nap ennivaló kell. Csak néztem és hallgattam a történetét, mert ott mindenki előbb utóbb előszedi azokat, és vártam, mire akar kilukadni.
„Nem érek rá itt majomkodni tizenöt hónapot! Érted te ezt?” –szegezte nekem nagyon komolyan elhatározását és a kérdést is egyben, amit én megértettem, de ugyan mit tehettem az érdekében? Majd előjött a legfontosabb gondjával, mit tegyen holnap a pszichiáterek előtt? Feladta a leckét.
Tisztában volt vele végig, hogy nagyon ráfázhat. Több év börtönnel játszott. Ennek megfelelően szóltam:
„Ha elkezdted, nem állhatsz meg. Most már játszd végig. Legyél olyan meggyőző „bolond”, amilyen csak tudsz. Egyre azonban figyelj oda. Túlzásokba se ess, mert ott foghatnak, és azután zárt osztályra is kerülhetsz, ami rosszabb minden börtönnél.” –próbáltam összefoglalni ép ésszel lehetőségeit, ami kissé megnyugtatta. Majd amilyen hirtelen jött, olyan váratlanul kezet szorított velem és eltűnt a sötétedő éjszakában. Órákig töprengtem még helyzetén, de nem jutottam semmi jobb meglátásra, mint amit neki is elmondtam.
„Megyek haza, srácok, mint ahogy mondtam is nektek. Megyek haza! Szevasztok.” –intett a kezével és elindult a dombról lefelé vezető úton. Utána szóltam volna, hogy meséljen, mi történt vele a konzílium alatt, de nem tettem. Egyszer csak visszafordult és elkiáltotta magát: „UČO! Köszönöm.” Majd úgy rémlett, mint aki felém kacsintott volna. A többiek körülöttem szájtátva nézték a jelenetet és már nekem is estek volna, hogy mit köszönget ez, de én csak hallgattam.
Mi még maradunk egy kicsit, mi ráérünk. Gondoltam magamban és csodáltam VINKOT, aki mindent kockára tett, az első pillanattól fogva.
