Vrhnika központja
Főbb szereplők:
MIRKO – Macedóniában él jelenleg, remélem még él…
MLADEN –Izraelben él jelenleg, ma is tartom vele a kapcsolatot…
MILOVAN – Jelenleg Kanadában, Vancouverben él, és virul, alkot…
Sokan mások, akik remélem valahol szintén élnek és boldogulnak…
Hogy az ország hova lett? –ezt én még mindig nem értem. Talán soha nem is fogom megérteni.
Hogy én hol élek? Ez is egy nagyon különös kérdés. Valahol útközben…
Előszó helyett csak annyit szeretnék tudatni, hogy mind az, amit itt leírok, személyes, nagyon is személyes, velem megtörtént, át és megélt élménysor. Lehet akár „szenvedésnek” is nevezni, ami még egy mesebeli országban történik, ahol a béke oly mértékben eluralkodott, hogy az őrjítőnek hatott minden fiatal számára, akit a haza behívott. Egy évre, esetemben, mert én tanultam valamilyen egyetemen, akik meg ezt elbliccelték, tizenöt hónapon keresztül szolgálhattak. Abban az időben. Máskor volt ez másképpen is, de azok az idők nem velem foglalkoztak, így én sem foglakozom azokkal az időkkel. Így korrekt.
JAROSLAV HAŠEK szépen és ma már klasszikusnak számító munkájában leírt mindent, ami ŠVEJKKEL történt, de rólam megfeledkezett. Látszólag. Ezért most pótolom, ami abból a történetből kimaradt, jogosan, hisz nem egy hadseregben, és történelmi időben szolgáltunk. Persze, nem célom a kettőnk történeteinek összehasonlítása, ami önmagában is lehetetlen és valótlan vállalkozás lenne. A magam dolgaival szeretnék foglalkozni és kész. A többi kevésbé érdekel.
Ivan Cankar emlékház
Mostanság egyre többet foglalkozok a halállal, annak a szörnyű felismerésnek tudatával, hogy az élet véget ér, és véget érhet bármelyik pillanatban, ezért iparkodom még néhány emlékképet magam után hagyni, talán ezzel is gyógyírként hatni megsebzett lelkemnek. Körülöttem elhalnak a barátok, eluralkodik rajtam a fájdalom. Azt én már nagyon jól tudom, hogy az ember egész életében mindent azért tesz-vesz, alkot, dolgozik, hogy ne gondoljon saját elmúlására, mert az önmagában is őrjítő elmeállapot. Na, gondolom ebből, egyenlőre, ennyi elég is. Munkára fel!
1980 nyarát írtuk. Forró július. Mivel sikerült megértetnem a faluban, hogy április helyett, teljesen váratlanul, és a lehető legértelmetlenebbül, főleg számomra, kis naiv, STRUMICA helyett, inkább, VRHNIKARA szóljon az a „meghívó”. Nagy kegyesen eleget tettek az előjárok, mivel megmondtam nekik, hogy a káderlakás, amit utánam vágtak, nem érdekel. Jól elvagyok én otthon, anyáméknál, a lakást meg adják, akinek akarják, még akkor is, ha a „káder” éppen én vagyok. Annál inkább érdekelt, hogy ne maradjanak a nebulók érettségi alatt tanítójuk nélkül, mert az, katasztrófa lesz mindenki számára, de főleg a gyerekek nem ússzák meg az új hóhérok mészárlását. Két igazgató is segítette ekkor már érvelésem és mit ad isten, győzött a józanész.
Maga a behívó „kikézbesítése” is érdekesen alakult. Péntek fél kettőkor felhívnak telefonon a megfelelő ügyosztályról, hogy azonnal ugorjak be, mert valami fontos dologról van szó. Beugrottam. Mivel szeptember végéig hivatalos, pecséttel ellátott felmentésem volt a szolgálat alól, hisz posztgraduális tanulmányaimat végeztem, fel sem merült bennem a fondorlat. Csak amikor a jó ismerős elém tette a papírt: „Ferikém, ott alul írd csak alá.” –néztem nagyot. Mit írjak alá? Na, ezt már nem játsszuk el. Én ezt alá nem írom. És nem írtam alá. Bevágtam magam mögött az ajtót. Nagyon idegesen és mérgesen. Amikor már megértettem az összefüggéseket, hogy egy lakás miatt akartak engem gyorsan mundérba öltöztetni, hisz Macedóniából, ha kiabál is, hangja majd csak elcsuklik. Egy év meg elég hosszú idő, az alatt majd csak lenyugszik, benő a feje lágya. Az, hogy tengerésznek lettem besorozva, mert így is szerettem volna egy olyan világot közelebbről megismerni, amit a Pannon tengeren már lehetetlen volt feltárni, ha csak nem régész az ember, mit sem számított. A gépezet beindult. Ilyenkor leállítani? Kezdtem kétségbe esni.
II. Világháborús emlékmű Vrhnikán
Büntetésből útásznak lettem átminősítve. Fogalmam se volt jó ideig, ez mit jelent, de később megtudtam. Olyan büntető századnak megfelelő különítmény, ahol a renitenseket ráncba szedik. Az, hogy milyen jellemrajzot küldhettek rólam a faluból a seregbe, mai napig rejtély számomra, de talán ez is hozzájárult később kalandjaim enigmaszerű alakulásához.
Mivel a hatalmasok méltóztattak megváltoztatni az eredeti tervüket, kompromisszumos javaslattal álltak elő. Nem kell áprilisba bevonulni, ráérek júliusban. Elfelejtem a lakást, melynek kulcsa már a zsebemben is megfordult, elvégre káder voltam, és a nyáron nem tervezek holmiféle távoli külföldi utazást, hanem élek az egyirányú „ingyen jeggyel”, irány VRHNIKA. Ekkor láttam, hogy ezek komolyan aggódtak, hogy én egyszer úgy elmegyek, hogy vissza se jövök. Soha meg se fordult a fejemben. Még a gondolata sem, hogy valaha külföldön éljek. Aki utazott és élt eleget távol otthonától, gyökereitől, nem akart attól távolabb élni. Tudta nagyon jól, tapasztalatból, hogy mindenütt jó, nagyon jó, de legjobb otthon. A szerettei között. Én ezt ekkor már nagyon sokszor átéltem, és alapeszmémmé vált, azért indulok el, hogy haza találjak ismét. De azok, akik nem járták a világot, ezt sehogyan sem tudták felfogni, elhinni meg pláne nem. Külön meg kellett ígérnem a „fő atyaúristennek”, hogy bíz én, ebben az évben, életem huszonhetedik évében, ami korhatár volt a sereg számára, messzebb a szlovén kisvárostól utazni nem fogok. Azt is egy irányba. Július 12.-én, Krisztus születése után 1980 évvel. Megígértem.
Közben Sanyi barátom beköttette fejét. Ez még hagyján. De július 12.-re tűzte ki a ceremónia napját, engem meg komájának verbuvált, mert okosabb dolga nem volt. Na, hogy leszek én, ugyan azon a napon, a város házán barátom esküvői tanúja és a vonaton Szlovénia felé haladva a román gőzös szolgáltatásait igénybe véve? Egy darabig ez megoldhatatlan feladatként morzsolta agyamat, de megígértem mindkettőnek, időben ott leszek. A rébusz egy távirat formájában oldódott meg, amit a seregnek küldtem. „Ne aggódjanak, két napot késve ugyan, de érkezem. Ne küldjenek értem senkit, mert útközben elkerüljük egymást.” Aláírva becsületesen.
A lagzi megvolt. Annak módja szerint kirúgtunk a hámból. Mivel én közismert józan bolond voltam és maradtam is, nem kellett másnapossággal foglakoznom, amikor a gőzös megindult. Nem Kanizsára, azt elkerültük.
Ljubljanában ismerős voltam és kegyetlenül fáradt. Már második éjszaka nem aludtam. A busz várt rám, irány rendeltetésem helye, egy ismeretlen szlovén kisváros, amelyről szinte semmit sem tudtam, és ott koszt-kvártély biztosítva, egész évre, na meg a zsold. Mert azt is kaptunk. Néhány dinárt. Már nem emlékszem pontosan mennyit, de szimbólumnak megtette.
A kaszárnyát könnyen megtaláltam. Akkor úgy gondoltam, minden út oda vezet, és nem is tévedtem, csak kérdezősködtem. Belépve a kapun nem hagytam fel minden reménnyel. Sőt. Ekkor jöttem rá, hogy számomra az igazi kihívás csak most kezdődik.
