Amikor hozzáfogtam „kalandjaim” megírásához, még KÓKAI PÉTER fő szerkesztette a Magyar Szót. Mivel mi ketten elég jól „ismerjük” egymást, még a tanító – diák, majd fordítva, időkből, mert hála istennek, magam is sokat tanultam tőle, és ezt most itt külön megköszönöm neki, magam sem gondoltam, hogy ez ilyen sokáig kitart.
Akkor még, mint egy „terápia” fogtam az íráshoz és az első néhány Törmelék nyomtatottan is megjelent, aminek valahol még ma is külön súlya van. Az utóbbi időben már csak a mindenható Háló jóvoltából, és annak előnyeit is felhasználva, jelentkeztem hétről hétre, külön köszönet ezért ZSOLDOS ZSAKLINÁNAK, a WEB szerkesztőnek is kijár.
Célom, a sajátságos és személyes terápia mellett még az volt, hogy tapasztalataim ily módon „papírra” vetve, esetleg átadhassam olyan bátor és elszánt fiataloknak, akik mernek belevágni a sokszor lehetetlennek és kivitelezhetetlennek tűnő álmok megvalósításába. Azért fogalmazok most is így, mert minden időnek megvannak a saját korlátai, melyek éppen elég akadályt gördíthetnek elénk, hogy egyáltalán merjünk azon gondolkozni, na én most elindulok valahová. Hogy hogyan? Azt még nem tudom, de megpróbálom.
Így visszanézve, magam is sokszor megijedek, hol nem jártam és miket át nem éltem, és mennyivel gazdagabban tértem mindig haza. Azt is tudom, hogy ha akkor nem merek elindulni, mert milliónyi ellenérv és veszély szólt a maradás mellett, akkor soha sem járom be a világot, főleg nem sajátosan, ahogyan egyáltalán érdemes. Ma nagyon szegény ember lennék.
Persze, magam is messze többet álmodoztam és ez így van jól, mint amit abból egyáltalán megvalósítottam, megvalósíthattam. Ma már nehezemre esne, és lehetetlennek is tűnik, hogy hosszabb utakra vállalkozzak, mert nagy igazság az ősi bölcselet, mindent a maga idejében kell megtenni. Se előtte, se utána már nem megy. Utána főleg nem, mert az ember önmaga előtt is a szerencsétlen bohócot látja, aki még próbálkozik, de már senki sem kacag rajta, csak sajnálat veszi körül, amiért nem tudta időben elhagyni a számára az életet, jelentő porondot.
Egy utazással kapcsolatos álmom marad még, és ez biztosan álom marad már, de most itt megpróbálom felvázolni azok számára, akik mernek nagyot álmodni. Ezt valahol húsz és harminc éves korban lehet megpróbálni, amikor még valaki családtól és minden egyéb egzisztenciális köteléktől „független”, tehát „szabad”. Hasonlót megvalósítottak már mások is, és mostanság is róják az utat az IVANICS testvérek, de ez még sem az, amire én gondolok. Csak Európában gondolkoztam.
A lényeg, hogyan járhatom, utazhatom úgy körbe Európát, hogy az úton egy dinárt, fillért, euró centet sem költök el, mert nem is viszek magammal. Célom, hogy pénz nélkül utazzak, és a környezet reakcióit feljegyezzem, felvegyem egy diktafonra, majd minden velem történt esetet leírjak. Hatalmas kihívás és a fogyasztói társadalom törvényszerűségeinek hatástanulmánya lenne a vizsgálatom tárgya. Empirikus, tapasztalati a veleéig, amely szintén számtalan veszélyt hordoz magában, kezdve az éhezés mozzanatától a legkülönbözőbb atrocitásokig. De ezt megélni és leírni, bármely egyéb módon dokumentálni, számomra a legnagyobb álom és kihívás marad.
Idegen nyelvek ismerete itt is kötelező, mert a jó kommunikációs készség a megoldás kulcsa. Minden egyéb a jövőben történik és a problémák megoldása egy olyan sajátos, és egyéni élettapasztalattal gazdagít, amiért már érdemes próbálkozni. Nem mindenkinek.
Ha valaki elindul ezen az úton, és valameddig eljut, írja azt meg, jelezze számomra. Itt sem a harmincas évek Amerikájára gondolok, amikor a hobók körbe kalandozták az Államokat, főleg tehervagonokban meghúzódva, mert az is más volt. Ők sem a hatás tanulmány miatt utazgattak.
Lényege ennek az elképzelésnek a fogyasztói reakció, az előítéletek terhe, mely garantálja a kalandok sokaságát egy mélyen elidegenült, embertelen világban. Sajnos, magam már túl öreg vagyok, hogy ezt a „kálváriát” végigjárjam, de még mindig nagyon izgat és motivál.
Nagyon régen, még gyerekkoromban elhatároztam, hogy egyszer elmegyek a Szabadság szoborhoz, mint valami szimbólumhoz, amit akkor még fel sem fogtam igazán, és felmegyek a szobor tetejére, a fejéhez, onnan lenézek… Erről már írtam vagy harminc éve egy eszét, meg is jelent az egyik irodalmi folyóiratban, de útközben elkallódott. Nem úgy maga az emlék. Az él. Mélyen bennem és talán „örökké”.
A jövőt illetőleg a Törmelékek az úton, más témákkal jelentkezik majd, mert minden út egyszer a végéhez ér, így az enyém is, de törmelék, emlék, mindig akad és marad…
