Az igazsághoz hozzátartozik, hogy magam sem vártam olyan hatást ez előző írásommal kapcsolatosan, amilyet a hozzászólások generáltak és azt külön köszönöm minden kedves hozzászólónak. Nagy segítség ez a munkában és figyelmeztet IVO ANDRIĆ bölcseletére is, hogy az egyszer kimondott, (ez esetben leírt) szó, ha már elhagyta szánkat, mi további hatását képtelenek vagyunk ellenőrizni. A szó, soha sem tudni, milyen hatást gyakorol, mert tőlünk teljesen független „életet” él, és a legkevésbé sem tükrözi a szándék milyenségét. Ezért kell nagyon óvatosan bánni a szavakkal, de ahogy elnézem a betűkkel is.
A „Dann müssen Sie!” –főnököm kijelentése és általam való szimbolikus értelmezése kitűnő példa a fenti állításra, de a mindennapjaink tele vannak ilyen esetekkel, mint az emberi viszonyok állandó galibái, holott sokszor valóban a legjobb szándék mellett sem azt érjük el, amit szeretnénk. Ilyenkor kell egy pillanatra megállni, és kimondani, elnézést, tévedtem. Csak ennyi. És ennyire egyszerű, hogy az esetleges félreértések és magyarázatok teljesen új megközelítést, vagy tartalmat nyerjenek, és a mosoly visszatérjen az arcunkra.
1971-ben is Hamburgba indultunk. Ekkor már öcsém, tizenhat évesen velem tartott, hogy majd ő is dolgozik és gyakorolja a nyelvet. Legnagyobb meglepetésünkre, amikor vidáman a hatalmas zöld parkot gyalog átszelve a gyárba mentünk, hogy beállunk a sorba, reggel 6 óra előtt tíz perccel, (a munkaidő hivatalos kezdete, leütve érkezésünk pontos percét a bejárati ajtónál található különös óránál, ami alapján a bérszámfejtés működött) a már emlegetett főnököm szomorúan fogadott. Az elmúlt napokban megváltozott a törvény és nem áll módjában turistaként bennünket alkalmaznia, pedig a munka rengeteg, jönnek a szabadságok, és a tavalyi szereplésem már bizalmat alapozott az idei szezonra is. Egyszóval, számított rám, ránk, mint univerzális kisegítő munkaerőre. Lefagytunk, mint manapság a merevlemez. Se kép, se hang, csak álltunk ott, mint akiket letaglózott a hír. Hogyan tovább? Hisz mi dolgozni jöttünk, nem szórakozni. A főnök még tett egy tétova kísérletet vigasztalásunkra, hogy majd telefonál egy-két fontos állami helyre, és indokolja alkalmazásunk fontosságát, a gyár érdekeit tartva szem előtt.
Sajnos a törvény keménysége már az akkori Németországban sem tett kivételt. Munkát nem kaphattunk, hivatalosan, feketén meg nem akartunk dolgozni, mert az akkor olyan veszélyekkel járt volna a munkaadóra és ránk is, amit nem érdemes kockáztatni.
Ha már ott voltunk, és a tavalyi keresetből maradt elég zsebpénz, szigorúan beosztva, és kiindulva az átlag, velünk egykorú német fiatalok havi húsz márkájából, még mindig nem voltunk siralmas helyzetben. Ezért unokanővéremnek tanácsoltam, ő se vegye szívére a problémát, megtett minden magától telhetőt, nekünk fekvőhelyet, szálást biztosít, a többi meg majd jön magától.
Mivel én hajába krumplin nőttem fel, na nem azért, mert másra se jutott, hanem mert még ma is imádom. Minden utazásomra, Európát értem ez alatt, nem indultam el egy oldal igazi csókai császárszalonna nélkül. Az jött mindig velem és el is fogyott tisztességesen, a legkülönfélébb változatokban. Ergo, az sem árt, ha valaki elindul világgá, időben megtanul néhány fontos ételt elkészíteni. Esetemben ez minden, ami krumplival kezdődik, fő specialitásom a krumplis tarhonya, ahogyan csak én tudom készíteni. Recept hétpecsétes titok. Édesanyámtól lestem el a fortélyát, hosszú éveken keresztül, miközben öcsémmel a munkamegosztás oly fontos, és a későbbiek során sokat érő szabályait gyakoroltuk a konyhában. Ő előkészít, babot hegyez, krumplit, répát, zöldséget pucol, én főzök. Utána mosogatok, ő törölget. Éveken keresztül ment ez így olajozottan, nálunk. Mindenki tudta, mi a dolga, évekre előre. A krumpli szedést se úsztuk meg soha. Pedig azt nem szerettem.
Gyönyörű nyár volt ez, ott Hamburgban. Csodálatos, hatalmas zöld várossá lett újjáépítve, miután kölcsönkenyér visszajár alapon, Churchill, COVENTRY II. v. h. „feláldozásáért” alaposan lebombáztatta Drezdával egyetemben, de ez itt nem történelem óra.
AUSSENMÜHLE. Így hívták azt a városrészt és az ott található rekreációs központot, tele gyönyörű medencékkel, ahova mi naponta, rendszeresen gyalog, fél órát sétálva, kijártunk strandolni és természetesen a német nyelvet, társasági szinten gyakorolni. Nem unatkoztunk, hisz mindig akadtak társak, „barátok”, fiatalok, fiúk, lányok, de valahol kilógott a lóláb. Érzékeny lelkületű öcsém egyek este, amikor már hazafelé igyekezve pakolásztunk, nagy mérgesen meg is jegyezte:
„Te nem látod, hogy ezek a fiatalok csak azért barátkoznak velünk, mert minálunk mindig van keksz, üdítő, cigi, amit te oly bőszen kínálgatsz nekik.”
„De, jól látod Öcsikém, valóban így van. Azt azonban ne feledd, hogy mi ide miért jöttünk? Ahhoz, hogy mi olyan szépen elbeszélgessünk az ő anyanyelvükön velük, és így „ingyen” tanítanak bennünket, semmiség az a keksz meg cigaretta, ahhoz képest mibe kerülnének a nyelv különböző kurzusai.” –vigasztaltam megsértett lelkét.
Tény, hogy mély és komoly, életre szóló, igaz barátságok csak nagyon ritkán alakulhatnak ki ilyen és ehhez hasonló szituációkban, de nem is ez a cél. Inkább az, hogy megismerjük az ottani általános szokásokat, mentalitást, nyelvjárások tarkaságát, viselkedési formákat, és ha ezzel megvagyunk, tovább léphetünk. Mi lettünk gazdagabbak minden téren és ez egész életen keresztül, mint a legféltettebb kincsünk, csak gyarapszik, amíg élünk.
Milyen boldogan újságolta Öcsi egyszer, ott a strandon, amikor elhívták idősebbek asztali teniszezni és ő agyon verete a kihívókat, akik mit sem sejtve, hogy a játék egyik bácskai fellegvárából érkezett, még egy sört is fizettek neki.
„Gondold el, a német még egy sört is fizetett. Nem akartam hinni a szememnek, pedig a kezembe nyomta. Igaz még mindig nem értette, miért veszített állandóan, pedig nagyon nyerni szeretett volna.”
„Na, lassan azzal a sörrel. Ha hagyod magad egy kicsit, lehet, hogy mindjárt kettőt hozott volna.” –viccelődtem vele.
De ilyen apróságok megmaradnak az emberben harminckilenc év után is.
Ami azonban ettől sokkal fontosabb a nyelvtanulással kapcsolatosan. Az alapok. Itt fatális az a hiba, amit legtöbbször és legtöbben elkövetnek. Sajnos sok nyelvtanár sem áll feladata magaslatán, és beletörődik a kínlódásba, pedig itt a kőkemény szigor és a következetes állandó számonkérés, később hatványozottan meghozza gyümölcsét. Esetemben mindkettőre van személyes és összehasonlítható tapasztalatom. Sajnos a német volt az első idegen nyelvem, ahol ez a hiba nálam is el lett követve, még ha akkor ennek tudatában se voltam. Az, hogy három éven keresztül az órák csak abból álltak, hogy „Bitte, lesen Sie weiter…” nem jutunk messzire. Amikor már a magán órák tapasztalata próbálta helyrerakni a hibákat, késő volt. Arról ne is regéljek, hogy csak az akkori gimnáziumban hirtelen két-három német nyelvtanárom is volt, mindegyik a sajátos módszerével. Igaz az egyik elárult egy óriási titkot, ami valahogy így hangzik:
„A német nyelv a világ legkönnyebb idegen nyelve. Csak naponta kell vele fél órát foglalkozni, és már megy is, mint a karikacsapás.” Tudom, hogy igazat beszélt, és általában a nyelvtanulásra gondolt, aki meg nem hiszi, próbálja ki. De ne feledje, MINDEN NAP! Itt a Karácsony napja, a szerda és a vasárnap sem kivétel. MINDEN NAP CSAK FÉL ÓRA.
Lehet kezdeni.
